Az LMBTQI-közösség életének alakulása a rendszerváltás után
Kelet-Közép-Európában az 1989-90-es években lezajlott politikai és gazdasági rendszerváltás után gyökeresen megváltozott a régió és természetesen a hazai LMBTQI emberek élete is: lehetőség nyílt arra, hogy az illegális vagy féllegális kezdeményezésekből nyílt társadalmi mozgalom formálódhasson, amely elősegíti az LMBTQI-közösség emancipációját, társadalmi elfogadottságának kialakítását, és az LMBTQI emberek számára különféle szolgáltatások megszervezése is lehetővé váljon – erősítendő az identitásukat.
Az első szervezetek megalakulása
1990 után sorra alakultak hivatalos és informális meleg szervezetek, klubok. A Homeros egyesületet több bejegyzett és informális szervezet megalakulása követte, amelyek következtében a Homeros szerepe kissé háttérbe szorult. Jogi beadványok benyújtásán, aláírásokon kívül a kilencvenes években már nem vettek részt a programok szervezésében. A szervezet 1997 őszén tett egy kísérletet, hogy a Homeros-t újraindítsa, pszichológiai és jogi tanácsadással foglalkozó irodát nyitottak a Jégverem utcában, Romsauer Lajos lakásában. De az alakuló új szervezetek átvették a kezdeményező szerepet. Amely feladatokat korábban a Homeros egyesületnek egyedül kellett ellátnia az LMBTQI közösség összes igényéhez igazodva, azt átvették a különböző szolgáltatásokat specifikusan nyújtó szervezetek. A Homeros Lambda szerepét joggal nevezhetjük történelminek.
1991-ben született meg a Lambda Budapest (Meleg) Baráti Társaság, amelynek tagjai egy érdekvédelmi és kulturális folyóirat alapításába kezdtek. 1989 nyarán a társaság tagjai Rab szigetén nyaraltak és itt határozták el a lap megalapítását. Az első számok 1989-90-ben még stencilezve, szamizdatban Más, illetve Más-ok néven jelentek meg, és az Ipoly moziban rendezett bulikon osztották szét a példányokat. 1991. áprilisban pedig napvilágot látott a Mások első hivatalos száma. A Homeros egyesület ugyanebben az évben próbálkozott egy színes havi magazinnal (Hom-eros), ez azonban csak két számot ért meg. A Mások magazin volt az első jelentős magyarországi LMBTQI folyóirat. Hiánypótló médiumként tekinthetünk rá, hiszen más sajtótermékek a kilencvenes évek elején nem, vagy alig számoltak be a meleg közösséget érintő kérdésekről, információkról. A Mások minden jogi, politikai, kulturális stb. témában exponálta magát. Ha történt valamilyen diszkrimináció, elhangzott valamilyen politikai nyilatkozat, megnyílt egy szórakozóhely, megjelent egy könyv, bemutattak egy filmet, történt valami botrány, a Mások biztosan írt róla. A lapban LMBTQI történelmi cikkeket, novellákat, verseket is lehetett olvasni. A magazinban megjelent társkereső hirdetések szintén hiánypótlóak és népszerűek voltak. Ha valaki erről a korszakról szeretne ismereteket szerezni, túlzás nélkül állítható: a Másokban mindent megtalál. A lapot profi újságírók írták és szerkesztették Takács Bencze Gábor és Láner László vezetésével.
A Mások szerkesztőit 1992 januárjában egy meleg férfi meggyilkolása ügyében nyomozó rendőrtiszt kereste fel és a szerkesztőket arra akarta rábírni, hogy az újság előfizetőinek névsorát adják át neki, mert a gyilkosság helyszínén egy Másokat találtak. A szerkesztők ezt megtagadták, erre beidézték őket másnapra, szombatra a kapitányságra. Tanácsot és segítséget kértek ismerősöktől és másnap bementek a rendőrségre, de a listát nem adták át. Erre a nyomozók próbálták őket „megdolgozni”, de egyszer csak belépett egy másik tiszt a szobába és a hangnem nagyon megváltozott, a szerkesztőket hazaengedték. Ugyanis mialatt a meggyőzés folyt a kapitányságon, a Magyar Rádió népszerű műsorában, a Szombat Reggelben Orosz József műsorvezető beolvasta a hírt, miszerint a Mások újság kiadóját és szerkesztőjét éppen akkor hallgatja ki a rendőrség, és az előfizetők listáját követeli. Ez volt az első olyan eset, amikor a melegek részéről a hatóság ellenállást tapasztalt, és amely helyzet megoldásában a nyilvánosság ereje segített.
1993-ban Tóth László szociológus vezetésével – az akkori meleg szervezetek, illetve újságírók, egyetemi oktatók, kutatók, egyetemisták közreműködésével megalapították a HÍD-műhely-t (Homoszexuális Információs, Dokumentációs és Kutató Műhely). A szerveződés célja „a homoszexualitás történetének és jelenének feltárása” érdekében végzendő kutatás, dokumentációs központ és könyvtár létrehozása volt. Tóth László már a kilencvenes években több, jelentős kutatást végzett a hazai melegmozgalomról, interjút készített Romsauer Lajossal. A Valóságban 1991-ben megjelent Egy „földalatti mozgalom” hanyatlása és felemelkedése című esszéje, illetve a Homoszexualitásról című 1994-es könyve hiánypótló ismereteket nyújtott a téma iránt érdeklődőknek.
Ugyanebben az időszakban kezdte kutatásait Takács Judit szociológus is, aki a Mások magazinról, a meleg médiáról, a homoszexuális politikáról, az AIDS-ről stb. szóló számos esszéjével segítette az LMBTQI emberek elfogadását, és a téma iránt érdeklődő érintettek identitásának erősítését. Az ő kutatói tevékenysége a következő évtizedekben teljesedik ki és válik a 2010-es évek végére az LMBTQI téma akadémiai szintű társadalomtudósává.
A kilencvenes évek elején több közösség vallási alapon szerveződött meg. A Bíborpalást Katolikus Közösség 1993-1995 között működött. Ezután az Öt Kenyér Keresztény Közösség 1996 augusztusában alakult meg és „elsősorban azoknak a melegeknek kívánt támaszt nyújtani, akik keresztényként szeretnék megélni irányultságukat, megoldást keresve a felmerülő problémákra.” A közösség célul tűzte ki a társadalom téves előítéleteinek eloszlatását, amelyeket gyakran egyházi körökben is támogatnak. A KesherGay – Zsidó Melegek Baráti Köre 1991 és 1999 között működött.A kilencvenes évek elején több közösség vallási alapon szerveződött meg. A Bíborpalást Katolikus Közösség 1993-1995 között működött. Ezután az Öt Kenyér Keresztény Közösség 1996 augusztusában alakult meg és „elsősorban azoknak a melegeknek kívánt támaszt nyújtani, akik keresztényként szeretnék megélni irányultságukat, megoldást keresve a felmerülő problémákra.” A közösség célul tűzte ki a társadalom téves előítéleteinek eloszlatását, amelyeket gyakran egyházi körökben is támogatnak. A KesherGay – Zsidó Melegek Baráti Köre 1991 és 1999 között működött.
A VándorMások meleg túracsoport tagjai 1991. december 26-án kirándultak először a budai hegyekben. Azóta rendszeres túrázó mozgalommá fejlődött a kezdeményezés, köszönhetően elsősorban a csoport vezetőjének, Gazsinak. A túrák „megteremtik annak lehetőségét, hogy meleg nők és férfiak – mentesen a társkeresés nyomasztó kényszerétől – találkozhassanak egymással.”
Az LMBTQI-fiatalok is hamar megszerveződtek. A Homoszexuális Főiskolások és Egyetemisták Baráti Köre 1992-ben alakult, később Egyetemi Meleg Kör-ként működött. Ennek a megszűnése után rövidéletű kezdeményezésnek bizonyult az EgyMásért Klub 1997-ben. A melegeket önmaguk elfogadásában 1997-től néhány évig az Önismereti Kör nevű terápiás csoport is segítette. A kilencvenes években informális csoportként alakult meg a NINCS – Nemi Identitás Nélküliek Csoportja is.
1996-ban alakult meg a Habeas Corpus Munkacsoport (HCM) nevű emberi jogi szervezet, amely nem kizárólag az LMBTQI kérdésekkel foglalkozott. Ennek célja a testtel kapcsolatos önrendelkezési jogok, illetve a nők egyenjogúságának a védelme volt. Fő gyakorlati céljuknak tekintették a nemi és szexuális önrendelkezési jogok terén leginkább hátrányos helyzetű csoportok jogtudatának és jogérvényesítési lehetőségeinek erősítését, a törvényhozás és a hatóságok munkájának civil kontrollját e jogterületeken. A szervezet 2008-ig működött. Jogsegélyszolgálatot működtettek, HCM-esteken vendégül láttak neves közéleti személyiségeket. Alapítója és 2005-ig vezetője Juhász Géza aktivista volt.
Az első vidéki meleg szervezet, a Dél-Alföldi Meleg Baráti Kör (DAMKÖR) csak 1999-ben alakult – a vidéki melegek helyzetének javítására. A szervezet egyetemi klubot, összejöveteleket és telefonszolgálatot tartott fenn Szegeden. Ők szervezték Szegeden és Budapesten a rövid ideig működő Csajkovszkij kört is.
A kilencvenes évektől jó néhány évig egyedülálló lelki segítséget nyújtott telefonon – elsősorban LMBTQI személyek szüleinek Szenteh Natália.
A Szivárvány-ügy
A bejegyzett és informálisan működő meleg szerveződések az 1993-as Első Budapesti Homoszexuális és Leszbikus Filmfesztiválon egy ernyőszervezet megalakítását döntötték el, mert úgy érezték, hogy a meleg közösséget érintő, közös célokért együttműködve kell fellépni. Néhány hónapos előkészítő munka után 1994. április 10-én alakult meg a Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért (SZTMJ). Ügyvivőknek Juhász Gézát, Pálfi Balázst és Bunda Lászlót választották. A Fővárosi Bíróság azonban 1994. augusztus 31-én megtagadta az egyesület regisztrálását egyrészt, mivel a szervezet az alapszabályában nem kötötte ki, hogy csak 18 éven felüliek lehetnek tagjai, ez a „természet elleni fajtalanság” bűncselekmény elkövetésének (Btk. 199. §) lehetőségét teremtené meg, másrészt a „meleg” szót nem ítélték köznyelvinek. A Legfelsőbb Bíróság 1995 februárjában másodfokon is elutasította a Szivárvány bejegyzését, főként a fiatalkorúak védelmére hivatkozva.
A példátlan döntés elleni tiltakozásul több mint száz jeles közéleti személyiség (Kis János, Halmai Gábor, Kende Péter, Veér András, György Péter és sokan mások) írta alá a szolidaritási nyilatkozatot és állt a melegek ügye mellé 1995 márciusában. Többen az aláírók közül a napi- és hetilapok, valamint folyóiratok hasábjain fejtették ki véleményüket az üggyel kapcsolatban. Hetekig tartó nyilvános vita kezdődött a médiafelületeken. Ilyen nagy figyelem soha korábban nem irányult az LMBTQI közösség problémáira, mint ekkor. „Hogy a közvélemény számottevő – talán túlnyomó – része a homoszexualitást elítéli, ez még nem elégséges ok a homoszexuális érdekvédelmi egyesület jogainak korlátozására. (…) A Legfelsőbb Bíróság döntése a diszkrimináció legsúlyosabb formáját követi el, minthogy nemcsak önkényes, hanem megbélyegző is.” – írta Kis János filozófus a Népszabadságban, 1995. március 25-én.
A Szivárvány története néhány rövid fejezettel zárult. A Legfelsőbb Bíróság a Szivárvány vezetőinek felülvizsgálati kérelmére az Alkotmánybíróság (AB) jogértelmezését kérte. Az Alkotmánybíróság tagjai 1996 májusában úgy döntöttek, hogy a fiatalkorúak testi, szellemi fejlődéséhez való joga erősebb, mint az egyesüléshez (azaz civil szervezetekben való tevékenykedéshez) való alkotmányos joguk. A Legfelsőbb Bíróság az Alkotmánybíróság 21/1996. határozatára hivatkozva elutasította a Szivárvány bejegyzési kérelmét. A szervezet ezután már nem működött, az ügy végére jogilag a Strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság határozata tett pontot 2001-ben, amely elutasította az egyesületi panaszt és helyénvalónak tartotta a magyar bíróságoknak a Szivárvány bejegyzését elutasító határozatát.
Szabó Judit, a Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért tagja és Romsauer Lajos, a Homeros elnöke Szenes Andrea, Hívd Andreát Intim Központ című, a Szív TV-n futó műsora Melegek című adásában, 1994 vagy 1995 (YouTube)
A Háttér Társaság megalakulása
A Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért bejegyzése körüli hosszadalmas bírósági eljárások elején, valamikor 1994-ben az egyesület tagjainak egy csoportja már el kezdett dolgozni egy lelkisegély telefonszolgálat megszervezésén. A szolgálat indulásához sikerült megnyerniük több kiváló segítő szakember támogatását (jelesül dr. Csiszér Nóráét, aki akkor a Fővárosi Erzsébet Kórház Krízisintervenciós Osztályát vezette), valamint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár ún. Kockázatkezelő Alapja kuratóriumának életmód programja keretében közel 200 ezer forintot. A Szivárvány tagjai 1994 végén úgy döntöttek, hogy egyfelől a bejegyzés körül kialakult elvi ügyet végig fogják vinni a hazai és nemzetközi bíróságokon, másfelől a tagok egy része új egyesületet alapít, hogy meg tudja szervezni a különféle szolgáltatásokat az LMBTQI közösségnek. Az 1995. február 11-12-i hétvégén, Esztergomban, a Vaskapu turistaházban megalakult a Háttér Baráti Társaság a Homoszexuálisokért nevű egyesület, amelynek alapszabályában lefektette, hogy csak 18 éven felüliek lehetnek a tagjai és az egyesület nevében szerepel a „homoszexuális” szó.
Miután a bíróság elfogadta, hogy a „meleg” szó köznyelvileg is elfogadható a homoszexuális, leszbikus stb. szinonimájaként, az egyesület nevét Háttér Baráti Társaság a Melegekért-re változatták. A feladatok bővülése, a tagság és az egyesületben dolgozók létszámának növekedése és fluktuációja, valamint az egyesület professzionalizálódása miatt 2002-ben módosították a nevüket Háttér Társaság a Melegekért-re; 2013-tól használatos a Háttér Társaság elnevezés. Az egyesület megkapta a kiemelten közhasznú minősítést (1998), az elmúlt több mint 25 év alatt pedig az egyik legjelentősebb LMBTQI civil szervezetté vált, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal.
A Háttér fő programjai – Információs és Lelkisegély-szolgálat (1996-tól); HIV/AIDS Megelőző Program (1996-tól); Háttér Archívum és könyvtár (1996-tól); Jogsegélyszolgálat (2000-től); Személyes Segítő Szolgálat (2014-től) – mellett számos tevékenységet végeznek: politikai kezdeményezések, érdekérvényesítés, kutatások szervezése, kiadványok megjelentetése, érzékenyítő tréningek és tudatosságnövelő képzések tartása, rendezvények szervezése.
A kilencvenes évek végére a leszbikusok szerveződései is megerősödtek. Ugyan a Homeros óta a különböző szervezeteknek általában voltak női csoportjai, külön leszbikus egyesület sokáig nem jött létre. A Háttéren belül alakult aztán egy leszbikus csoport, akik 1996-97 folyamán Labrisz címmel szamizdat újságot adtak ki, elkezdték szervezni a beszélgetős Labrisz-esteket, aztán 1998 őszén alakították meg a Labrisz Leszbikus Egyesületet, amelyet 1999-ben jegyeztek be. A másik jelentős LMBTQI szervezet, amely 1997 után jött létre: a Szimpozion Egyesület - 2002-ben született. A Labrisz és a Szimpozion a 2020-as években is meghatározó szerveződései a magyarországi LMBTQI világnak.
A korszak jogi-politikai kezdeményezései és eredményei
A rendszerváltás környékén, illetve az után született új melegszervezetek kezdettől fogva célul tűzték ki az azonos nemű párkapcsolatok szabályozása terén akkoriban meglévő egyenlőtlenségek elleni küzdelmet.
1993. áprilisban Romsauer Lajos, a Homeros elnöke beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz, hogy nyilvánítsák alkotmányellenesnek azokat a törvényeket, amelyek a házasság és az élettársi kapcsolat meghatározását csakis a férfi-nő viszonylatban teszik lehetővé. Az Alkotmánybíróság 1995. március 13-án meghozta a 14/1995. számú határozatát, amelyben felszólította az Országgyűlést, hogy valamilyen formában rendezze az azonos neműek párkapcsolatát. A döntés vélhetőleg összefüggésben állt az európai uniós intézmények állásfoglalásaival, amelyekben a diszkriminációt fenntartó jogszabályok megszüntetésére kérik/kötelezik a leendő vagy már tagállamokat (Magyarország 1994-ben nyújtotta be a kérelmét az Európai Unióba történő csatlakozásra).
Torgyán József (1932-2017), az akkor ellenzéki Független Kisgazdapárt akkori elnöke hírhedt 1996. március 14-ei, Kossuth-téri „kormánybúcsúztató” nagygyűlésén, az ún. „féregirtós” beszédében a következőket mondta: „Végveszély fenyegeti ezt a nemzetet. Gondoljanak arra, hogy évente eltűnik egy ceglédnyi nagyváros, mert annyival többen halnak meg, mint születnek. És mit tesz erre Horn Gyula és kormánya? A homoszexuálisoknak akar előnyt biztosítani. És a magyar fiatalok nem tudnak házasságot kötni, az asszonyok nem tudnak gyermekeket szülni, mert elveszik a jogosítványaikat és bezárják szülőotthonaikat...” Néhány nap múlva pedig a Népszavában ezt írta: „Nem szeretném, ha Mária országából bárki is Leszbosz szigetét csinálna. (...) Jogi szempontból az azonos nemű párok megjelenése új helyzetet teremtene és szinte újraírná az egész jogrendszert. A Független Kisgazdapárt tehát ebből a szempontból vetette fel a homoszexualitással járó kérdéseket, nem pedig bántó szándékkal.”
1996. május 21-én az MSZP-SZDSZ kormány a Polgári Törvénykönyv módosítása révén az azonos neműpárok számára is lehetővé tette az élettársi kapcsolat törvényes vállalását, annak minden következményeivel.
1996. évi XLII. törvény a Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény módosításáról
1. § A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 578/G. §-a (1) bekezdésének első mondata helyébe a következő rendelkezés lép:
„Az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont.”
2. § A Ptk. a következő 685/A. §-sal egészül ki:
„685/A. § Az élettársak - ha jogszabály másként nem rendelkezik - két, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együttélő személy.”
A másik diszkriminatív jogszabályrész a Büntető Törvénykönyv azon passzusa volt, amely az azonos nemű párok esetén 18. évben állapította meg a (szexuális) kapcsolat beleegyezési korhatárát, amíg a heteroszexuálisok esetén 4 évvel korábbi életkorban. Ennek a sikere csak a kétezres évek elején következett be.
1993. szeptemberben a Lambda Budapest, a Homeros és a Magyar Zsidó Leszbikus és Gay Csoport közös beadványában – amelyet dr. Morvai Krisztina, az ELTE ÁJK büntetőjogi tanszékének oktatója (2009-2019 között a Jobbik Magyarországért Mozgalom európai parlamenti képviselője) állított össze – az Alkotmánybíróságtól az eltérő beleegyezési korhatár eltörlését kérte.
Három évvel később, 1996-ban Juhász Géza, a Habeas Corpus Munkacsoport munkatársa is beadványt készített az Alkotmánybíróságnak a Btk. szexuális bűncselekményekről szóló részének alkotmányosságáról.
A Büntető Törvénykönyv módosításának parlamenti vitájában, 1997 tavaszán Donáth László MSZP-s és Kőszeg Ferenc SZDSZ-es képviselők olyan módosító javaslatokat nyújtottak be, amelyek törölték volna a természet elleni fajtalanság kifejezést a Btk.-ból, és azonos beleegyezési korhatárt írtak volna elő. A javaslatokat azonban a baloldali-liberális többségű Országgyűlés leszavazta.
Az Európai Parlament 1998. szeptember 17-én határozatában bírálta Magyarországot a beleegyezési korhatár diszkriminatív szabályozása miatt.
Novemberben a Lambda Budapest Meleg Baráti Társaság, a Háttér Társaság a Melegekért, és a Mások szerkesztősége a Btk. nemi erkölcs elleni bűncselekményeket érintő szabályairól szóló állásfoglalásában kérte a Btk. 199. §-a „természet elleni fajtalanság” című cikkelyének hatályon kívül helyezését, és a beleegyezési korhatár egységesítését 16 évben.
Az Alkotmánybíróság 20/1999. sz. határozata (1999. június 25.) diszkriminatívnak ítélte, hogy az azonos neműek esetében igen, különböző nemű testvérek esetében viszont nem büntetendő a fajtalankodás. Az AB először mondta ki, hogy a szexuális irányultság olyan „egyéb helyzet”, amelyre vonatkozik az Alkotmány hátrányos megkülönböztetést tiltó paragrafusa.
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének Jogi és Emberi Jogi Bizottsága 2000 nyarán jelentésében Magyarországot név szerint is elítélte, amiért nem azonos a beleegyezési korhatár az azonos és különnemű párok számára. Két év múlva 2002. júniusban az Európai Parlament Külügyi Bizottsága 72. számú ajánlásában ismételten felhívta a magyar kormány figyelmét arra, hogy szüntesse meg a Btk. homoszexuális férfiakra és leszbikus nőkre vonatkozó diszkriminatív rendelkezéseit.
Végül 2002. szeptember 3-án született meg az a történelmi döntés, amellyel az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Btk. 199-es §-át, ezzel azonos lett a beleegyezési korhatár (14. év) az azonos és a különböző neműek közti kapcsolatok esetén.
A közélet hangjai
A rendszerváltás utáni első években szabad lett a véleménynyilvánítás, amely magával hozta olykor szélsőséges megnyilvánulások megjelenését is, ami először szokatlanul hatott a közvéleményre. A szélsőjobboldali demonstrációkon jelentek meg homofób plakátok. 1995-ben a Trianoni békeszerződés 75. évfordulóján tartott demonstráción egy idősebb férfi olyan táblát tartott, amelyen a felirat így szólt: „Buzik, leszbikusok, patkányok és kékek kifelé!”. Az 1994-es választási kampányban az SZDSZ-es Fodor Gábort ábrázoló plakátokra BUZI feliratot firkáltak.
Az első nagy kirekesztő, homofób politikusi megnyilvánulás a rendszerváltás után 1993-ban hangzott el a Magyar Út Körök I. országos találkozóján, ahol Balczó András, olimpiai bajnok kijelentette: „a magyar útra nem léphetnek a homoszexuálisok, a szabadkőművesek és a tételes istentagadók”. Ez aztán a megalakult Magyar Igazság és Élet Pártja egyik vezérelve is lett. Csurka István, a MIÉP kaposvári kampánynyitóján ezt meg is erősítette: „A MIÉP jelöltjei nem lehetnek alkoholisták, kábítószerfogyasztók és homoszexuálisok, mivel az elkövetkező nehéz feladatok megvalósítására az ilyen jelöltek nem alkalmasak.”
Boross Péter (MDF) miniszterelnök a 1994. április 27-én elhangzott rádióinterjújában mondta ezt: „Az csak mese, hogy van olyan ország, ahol a homoszexualitás érdekli az embereket. Ez mindig egy szűk réteg. A nagy egészet megélhetési lehetőségeik érdeklik."
Nemcsak a jobboldali vagy szélsőjobboldali politikusok nyilatkozatai árulkodnak rejtett homofóbiáról. Az 1994-es választási kampányban Kuncze Gábor, az SZDSZ miniszterelnök-jelöltjének válasza a Magyar Narancs azon körkérdésére, hogy házasodhatnának-e a homoszexuálisok Magyarországon?, a következő volt: „Velem semmiképpen” (Mások, 1994. június). Ekkor a Fidesz részéről Orbán Viktor azt nyilatkozta, hogy a lehető legszűkebb körre korlátozná a melegek megkülönböztetését és támogatta az élettársi viszony engedélyezését.
Két évvel később, 1996. február 16-án Tőkés Lászlóval közös sajtótájékoztatóján viszont már ezt mondta Orbán Viktor Fidesz-elnök: „Aggasztó, hogy a magyar kormány rossz politizálásának következtében a polgárok fejében Európa fogalma egyre negatívabb jelenségekhez kapcsolódik, például az állami eszközökkel finanszírozott homoszexuális szokások népszerűsítéséhez...”
Tarlós István 1997-ben, óbudai független polgármesterként írta ezt a kerületi lapban: „Azt gondolom, jót tenne, ha nem volna kötelező az emberek számára értéknek tartani azt, amit néhány évezred óta természetellenesnek tartunk. Elég erkölcstelen a világ, nem kellene a tetejében még természetellenessé is tenni. Végképp nem szabadna az államnak ilyen nemtelen ízléstelenségekhez asszisztálnia...”
Kovács László, akkor az MSZP elnökeként az Élet és Irodalom 1999. november 5-i számában például azt válaszolta arra a kérdésre: mi a véleménye arról, hogy Kósáné Kovács Magda, a parlamenti emberi jogi bizottság szocialista elnöke nem akart üdvözlőbeszédet mondani a nyári meleg-leszbikus fesztiválon. „Igazat adtam neki, én sem vállaltam volna. Nem érik őket üldöztetések, atrocitások. Azt, hogy a társadalom nem szimpatizál ezzel a magatartással, megértem, én sem szeretném, ha kötelezővé tennék.”
Kovács a Népszabadság 1999. november 24-i számában bocsánatot kért az otromba megjegyzésért, de fenntartotta, sőt megerősítette, hogy „a homoszexuálisokat nem érik olyasfajta hátrányok, amelyek indokolnák, hogy a szocialista párt szót emeljen értük”.
A Pink pikniktől az első budapesti melegfelvonulásig
A kilencvenes évek elején a Mások magazin szerkesztőinek kezdeményezésére megszerveztek egy pikniket az akkori meleg szervezetek (az ELTE Meleg Akciócsapata, a Homeros Egyesület, a Lambda Budapest Baráti Társaság, a Mások szerkesztősége, a Miskolci Homeros, a Leszbikus és Gay Zsidók Csoportja és a VándorMások) együttműködésében. A cél az volt, hogy legyen egy nyilvános rendezvény, ahová azért el mernek menni az emberek. Az első Pink Piknik-re 1992. szeptember 13-án került sor a Hármashatár-hegy kies tisztásán, az Újlak-hegyi kőbányában, a nyilvánosság elől némileg elrejtve, biztonságos helyen, mert akkoriban ez még fontos szempont volt. A szervezők a helyszínre vezető utakon rózsaszín háromszögeket helyeztek ki a fákra és a villanyoszlopokra, hogy a résztvevők odataláljanak. A pikniken beszélgetős programokat és kamarakoncertet, valamint ingyenes HIV-szűrést is szerveztek és kitelepült büfé is segítette a piknikező LMBTQI közösséget.
Az első sikerén felbuzdulva 1996-ig további Pink Piknikeket is szerveztek, részben ugyanezen a helyszínen – mintegy a Pride-ok (akkoriban még melegfelvonulásnak nevezték) előfutáraiként.
1994. szeptember 11-én a Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért kezdeményezésére a Zugliget egyik kirándulóhelyére, a Harangvölgybe hirdették meg a rendezvényt, mert úgy gondolták: szakítani kell a rejtőzködés politikájával, és ezen a Pink Pikniken nemcsak LMBTQI embereket, hanem szimpatizánsokat is szívesen láttak a szervezők. Az eseményre egy azonos nemű házassági ceremóniát is terveztek, ám az végül sajnos elmaradt, csakúgy, mint az akadályverseny, de a kitelepülést, a tombolát és a HIV-szűrést ismét megtartották.
1995-ben két pikniket is tartottak az Újlak-hegyi kőbányában. Ebben az évben a frissen megalakult Háttér Társaság is szervezett egy Háttér Pikniket, ahol az új egyesület képviseletében Mocsonaki László és Szabó Judit, a szervezet alapítói mondtak beszédet, amelyben ismertették a Háttér Társaság elképzeléseit.
Közben 1993. november 26. és december 1. között rendezték meg az Első Budapesti Homoszexuális-Leszbikus Filmfesztivált a Toldi moziban. A fesztivál rendezője Adele Eisenstein volt, a Balázs Béla Stúdió nemzetközi referense. Tőle és Sugár Jánostól, a BBS munkatársától származott a fesztivál ötlete. Az akkori meleg és leszbikus szervezetek, főleg a Mások szerkesztősége sokat segített, de a filmes programot Adele állította össze. Budapesten, sőt egész Kelet-Európában ez volt az első homoszexuális-leszbikus filmfesztivál. Itt számos játék- és dokumentumfilmet vetítettek, és jó alkalmat találtak arra, hogy beszélgetéseket szervezzenek a hazai melegek, leszbikusok helyzetéről, a teendőkről. Az akkor működő meleg szervezetek itt határozták el a szorosabb együttműködést és egy ernyőszervezet megalapítását.
A második hasonló tematikájú filmszemlét csak néhány év késéssel, 1997. június 19-22. között már a meleg szervezetek rendezték meg az Erzsébet körúton, a Hunnia moziban Meleg Büszkeség Hete elnevezéssel – egy amerikai független filmes és meleg aktivista, Douglas Conrad segítségével.
Douglas Conrad
1958. július 25-én született Omahában, Nebraska államban. Az 1980-as évek óta számos leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű (LMBT) és filmes szervezetben dolgozott az Egyesült Államokban és Európában. Több LMBTQI felvonulás és filmfesztivál koordinálásában segített, köztük több ízben Budapesten. 1988 óta krónikása a közép- és kelet-európai LMBTQI mozgalmaknak. 2007-ben készítette a Belgrádi Pride című rövidfilmet Belgrád első 2001-es Büszkeség menetéről.
1987-ben részt vett a washingtoni leszbikusok és melegek jogaiért szervezett demonstráció észak-kaliforniai és San Francisco-i szervezőbizottságában. Az 1988-as San Francisco-i Szabadság Napi Felvonuláson is részt vett a szervezésben. Szlogenje: „mindenhol ott vagyunk!” A munkái során érdeklődni kezdett más országokból származó LMBTQI emberek élete iránt. Az LMBTQI személyiségekkel, aktivistákkal készített ínterjúkat a Shades of Red & Pink című video archívumban őrzi.
Magyarországon a kilencvenes években kezdett tevékenykedni, részt vett az Óvegylet Alapítvány tevékenységében, ő készítette az első budapesti Meleg Felvonulást megörökítő filmet, segített koordinálni a filmfesztiválokat. Ahogyan Stark. R. László idézi alakját a Magyar Hírlapban: „Douglas Conrad filmrendező az Újvilágból érkezett. Könnyű megtalálni, ezüstös űrhajós dzsekiben, kamerával a kezében szinte egybefüggő fényes csíkot húzva cikázik a tömegben. Filmet forgat szerte a világon a gay pride-ok történetéről. Meggyőződése, hogy a melegekkel való bánásmód mindenütt a kisebbségek iránti tolerancia fokmérője.” Rengeteg tanácsot adott a hazai aktivistáknak, számos film- és könyvadománnyal segítette a Háttér Archívum gyűjteményét is. Azóta is figyelemmel kíséri a magyar LMBTQI mozgalom fejlődését.
A magyar meleg és leszbikus aktivisták a kilencvenes években eljutottak nyugat-európai városok Büszkeségmenetére és ez az élmény nagyon intenzíven élt bennük. Ez találkozott Douglas Conrad ötletével 1997-ben: meg kellene már szervezni Budapesten is az első felvonulást.
1997. szeptember 6-án a piknik helyett megrendezték az első Meleg Büszkeség Napot Budapesten. A programok 13 órakor kezdődtek a Capella Caféban. Levetítették a Felelős nagykorúság című amerikai játékfilmet és a Harvey Milk kora című dokumentumfilmet. A felvonulás fél hatkor kezdődött. A résztvevők a Capella Café (és a szomszédos kisgazdapárti székház) elől indultak el transzparensekkel, dobbal, síppal jelezve jöttüket, haladtak végig a Dunakorzón. A transzparenseken a „Büszkén vagyok meleg!”, „Buzinak lenni jó!”, „Van, aki melegen szereti”, „A melegek már a spájzban vannak!” feliratok szerepeltek. A Vörösmarty téren megállt a menet, ahol Pálfi Balázs újságíró szivárványzászlóval a kezében mondta el beszédét: „Nem a melegségünkre vagyunk büszkék, hanem arra, hogy immáron 1997-ben eljutottunk odáig, hogy felemeljük a fejünket, felmutatva magunkat, azt mondjuk: itt vagyunk, ilyenek vagyunk!”. A résztvevők mécsesgyújtással emlékeztek a holokauszt meleg áldozataira. A menet innen a Váci utcán keresztül haladt vissza a Capellába, de kicsit gyorsan, ahogyan Sisso, a Magyar Narancs újságírója írta: “Nem volt még ilyen izgalmas, vidám, kicsi és gyors demonstráció Budapesten, mint a büszke magyar melegek első nyilvános felvonulása.” Az utca népe nagy meglepetéssel vette a felvonulást, semmilyen atrocitás nem érte a 3-400 fős tömeget. Egyetlen tiltakozó sem akadt akkor még.
A felvonulás után a Jeffrey című filmet is levetítették, illetve kerekasztal-beszélgetéseket, író-olvasó találkozót tartottak Gordon Agáta, Birtalan Balázs, Antonia Burrows, Szabó Judit, Nádasdy Ádám és Pálfi Balázs részvételével. Este pedig másnap hajnalig tartó diszkó kezdődött, közben tombola és transzvesztita show is színesítette a programkínálatot. A szervezőmunka oroszlánrészét a Háttér Társaság és a Lambda Budapest végezte – az Óvegylet Alapítvány, az Ötkenyér Közösség és a KesherGay segítségével.
Politikusok ebben az időszakban még nem vettek részt a felvonulásokon, csak jóval később.
1998-től minden évben június végén, július elején rendezik meg a fesztivált, amelyet egy ideje Budapest Pride-nak hívnak és az elmúlt 25 év alatt egy hónapos rendezvénysorozattá nőtte ki magát. A programsorozat utolsó szombatján szokták megtartani a Pride felvonulást. A fesztiválokat a meleg szervezetek közösen rendezték, majd 2001-ben a Háttér Társaság a Melegekért, a Labrisz Leszbikus Egyesület és a Lambda Budapest Meleg Baráti Társaság külön szervezetet hoztak létre erre a célra: a Szivárvány Misszió Alapítványt.
A HIV/AIDS Magyarországon
1991-ben hívták életre a PLUSS, HIV-pozitívokat és AIDS Betegeket Segélyező Alapítványt. A rákövetkező évben, 1992-ben pedig a korábbi AIDS Segélyből megszervezték az Anonym AIDS Tanácsadó Szolgálatot (AATSZ), ezt már egyesületként jegyezték be, amelynek elnöke Bokor Péter volt. Itt név és egyéb azonosító adatok nélkül, egy jelszó megadásával lehetővé vált a szűrés. Ezen kívül egy telefonszolgálat is segítette a HIV/AIDS elleni küzdelmet.
A magyar kormány 1994-ben alapította meg a Nemzeti AIDS Bizottságot, amely a népjóléti miniszter „tanácsadó testületeként tudományos felkészültségével és széleskörű gyakorlati tapasztalataival szervezi a hazai AIDS elleni küzdelmet és ehhez kapcsolódóan állásfoglalásokat közöl, javaslatokat tesz, véleményez, döntést előkészít, közreműködik hazai és külföldi kapcsolattartásban, elősegíti az ismeretek terjesztését és meghatározott feladatkörben döntési jogkörrel bír.”
1994-ben alakult meg az Óvegylet Alapítvány, amely a svájci kormány támogatásával segítette a HIV/AIDS megelőzéssel foglalkozó magyarországi civil szervezeteket. Ezeknek helyet adott, tréningeket szervezett a hatékony pályázásról, a szervezetek működtetéséről, önkéntesszervezésről stb. Az alapítvány munkáját külföldi aktivisták is segítették. Érdekesség: az Óvegylet Alapítvány szervezte a Sziget Fesztivál történetében az első azonos nemű esküvői ceremóniákat, 1996-ban.
1997-ben az Országgyűlés Az egészségügyi adatkezelésről szóló törvényben megszüntette a HIV-szűrés teljes anonimitását, ezzel kockáztatta azt, hogy a szűrésen résztvevők száma csökkenni fog, ha nem biztosítják a teljes névtelenséget.
Az LMBTQI emberek életformájának átalakulása a rendszerváltás után
A rendszerváltás után gyökeresen megváltoztak az LMBTQI emberek ismerkedési lehetőségei és szokásai is. A kilencvenes évek elején örülni kellett, ha havonta egy-két olyan eseményt szerveztek valahol, amely érdekes lehet. Az idő előrehaladtával a lehetőségek csak bővültek az LMBTQI-közösség tagjai számára, ha szórakozni, ismerkedni, barátkozni vágytak. A korábbi nyilvános, de rejtett ismerkedőhelyek (közparkok, cirkálóhelyek, közvécék) látogatottsága a kilencvenes évek végére kezdett visszaszorulni, helyüket néhány év alatt átvették a különféle új minőséget és biztonságot is kínáló bárok, éttermek, pizzériák, klubok, civil szervezetek. A rendszerváltás után új jelenség lett, hogy nyíltak kifejezetten az LMBTQI közösség tagjai számára szórakozóhelyek, és persze szűntek is meg a piaci körülmények és egyéb okok miatt. Az egyik legismertebb szórakozóhely a kilencvenes évtizedben az Angyal bár volt, az első ilyen néven működő szórakozóhely 1991-ben nyílt a Szentkirályi utcában, aztán 2005-ig többször váltott helyszínt. 1992 és 1993 között a Nagymező utcában az egykori híres mulató helyén nyílt az Arizóna. „Mezítelen férfiak szaladgálnak a gangon. Félünk!” – panaszolta egy haragos és „rettegő” lakó a Pesti Riport című bulvárlap újságírójának az Arizona meleg bárról. A nyilvánvaló túlzás mutatja, hogy a melegbárokat nem könnyen fogadták el az ott lakók. Ez előfordult a Lokál esetén is. A bejárati ajtóba valaki gyakran szórt homokot, az épület lakói többször kihívták a rendőrséget, és az ajtóra gyakran firkálták fel valakik: „Dögöljetek meg!”. A kilencvenes évek második felére csitultak a félelmek. A Lokálban ezidőtájt fellépett Harangozó Teri és Kovács Erzsi is, külföldről pedig a híres transzvesztita művész: Madame Kio is szórakoztatta a nagyérdeműt.
Az évtized közepén nyitott meg az Action, amely egy tipikus meleg bár volt – sötétszobával egy zegzugos pincebarlangban. A Mystery egy kis beszélgetésre, iszogatásra alkalmas ékszerdoboz volt a belvárosban, a Capella pedig szintén egy pincerendszerben kialakított (és gyakran átalakított) különleges atmoszférájú szórakozóhely volt. Bár a Lokálban is voltak fellépések, az Angyal és a Capella honosította meg az akkor még Magyarországon új műfaj, a transzvesztita show műfaját, és teremtett lehetőséget új tehetségek bemutatkozására. A bárok sztárjai Zsazsa Tax, Csepy és Posta Irénke, Trixi, Matthias, Lady Dömper, Giselle és mások voltak A melegbarát vendéglők közül a Fenyőgyöngye étterem és a Club ’93 pizzéria emelendő ki. A komolyabb időtöltésre vágyók pedig válogathattak az Egyetemi Meleg Kör, a Cirko-Gejzír mozi filmvetítései, a Habeas Corpus Tölgyfa galériabeli beszélgetései, illetve az alakuló LMBTQI civil szervezetek rendezvényei (pl. Labrisz-estek) között. Az egyetemeken is indultak a nemi szerepekről, LMBTQI témáról szóló előadássorozatok.
(További olvasnivaló: Nagy Sándor: Az Egyetemtől az Actionig… Tranztiblog, 2016. április 14.)
Az LMBTQI téma megjelenése a médiában
A rendszerváltás környékén, ahogy korábban szó volt róla, a Homeros egyesület kiadásában jelent meg a Hom-eros újság. 1989-90-ben a Lambda Budapest kiadásában a három stencilezett Más, illetve Más-ok, a hivatalos Mások kulturális és érdekvédelmi folyóirat pedig 1991 áprilisától jelent meg és 2008 tavaszán szűnt meg. A szerveződő leszbikus közösség a kilencvenes években Labrisz magazin címmel folyóiratot indított, amely sajnos csak 4 lapszámot ért meg.
Időnként felbukkantak és hosszabb-rövidebb ideig hallhatók-láthatók voltak meleg témájú rádióműsorok (pl. Zsazsa Tax műsora, a Nocsak, nocsak), televíziós műsorok, illetve jelentek meg, a vidékiek életére összpontosító kiadványok, mint a Meleg Világ vagy a Pápai Menedék.
A napi- és hetilapokban a kilencvenes évek legelején még a nem konzervatív lapok is némileg tartózkodtak az LMBTQI téma tárgyalásától. A Magyar Narancsban, a 168 Órában a kezdet kezdetétől nem volt tabu a melegekről írni – és nemcsak a Homeros megalakulása kapcsán, vagy az első fesztivál megrendezésekor. Amikor valamilyen apropóból előkerült a meleg téma, vagy a HIV/AIDS kérdése, akkor több médiumban gyakran szólaltatták meg Romsauer Lajost. Az évtized közepén, a Szivárvány-ügy kapcsán robbant be a nyilvánosságba az LMBTQI téma. Több neves közíró, szakember fogott tollat és fejtette ki álláspontját az üggyel kapcsolatban. A társadalom többsége ekkor szembesült azzal, hogy létezik egy jelentős kisebbség Magyarországon, amelynek tagjai jogfosztottan élnek, illetve diszkrimináció sorát szenvedik el nap mint nap a munkahelyükön, a családban, a nyilvánosságban. A közvélemény a kilencvenes években végre nemcsak a pedofil melegekről, gyilkos leszbikusokról és gyilkosság áldozataivá váló óvatlan melegekről olvashatott, hallhatott, hanem az identitásukat megélni akaró, öntudatos meleg, leszbikus, transznemű emberekről. A konzervatív táborhoz sorolható napi- és hetilapok (Magyar Nemzet, Pesti Hírlap, Magyar Demokrata, Magyar Fórum stb.) általában negatív összefüggésben, gyakran gúnyolódva, viccelődve, a tényeket kiforgatva írtak a melegekről. Seszták Ágnes, Pilhál György, Lovas István és másoknak a témában írt, elfogult cikkei általában kiverték a biztosítékot.
Az Új Demokrata 1995/20-as számában bizonyos Meleg György nevű budapesti úr olvasói levélben kérte a magazint, hogy hassanak oda, a Független Kisgazdapártot pedig, hogy a parlamentben terjesszenek elő olyan javaslatot, hogy az ő törvényes neve ne legyen összefüggésbe hozható „természetellenes módon élő személlyel”, mert nem tudja a nevét megvédeni a „média által terjesztett és a mindennapi szóhasználatban is elterjedt pejoratív értelmezéstől”.
Az első melegfelvonulásról szóló hírek már nemcsak a bulvárlapokban kaptak helyet, és a szabadelvű sajtótermékek (Népszabadság, Magyar Hírlap, Népszava, HVG stb.) egyre inkább mertek írni színes képes beszámolókat is az LMBTQI emberekről. Ebben az időben a média azon része, amely egyáltalán tudósított a fesztiválokról, többnyire a színes, különleges ruhakölteményekben megjelenő, illetve extrém módon öltözködő résztvevőket mutatta, ami a felvonulásról szóló tudósítások egyoldalúságát eredményezte.