A magyar LMBTQI történelem kezdetei

Az első írásos források a homoszexualitással kapcsolatban

Az első magyar vonatkozású forrás, amely említi az azonos nemű személyek közötti kapcsolatokat, 1221-ből való – igaz, nem a Magyar Királyság területén született. Magyarországi Pál (1180 körül – 1241) domonkos szerzetes, a bolognai egyetem professzora egy gyóntatópapok számára írt kézikönyvben arra is kitért, hogy a szexuális aktus természetellenes, „amikor az ember kiönti a magját”. Illetve azt is megfogalmazta, hogy „a természet edényén [azaz a vaginán] kívüli pollúció, bárhogy tesszük, természetellenes bűn, mindenki, aki ezt az utat járja, szodomitának neveztetik.”

Az első ismert magyarországi utalás a 14. századból maradt fenn. Egy tiszti esküminta szerint a tisztek a következőképpen tettek fogadalmat: „Lajos királnak és szent koronájának való hívség-tartásodra minden orvot, tolvajt, gyilkost, katzért, emberétetőket, bűnösöket, bájosokat, házégetőket, szentegyház-törőket, fél hiten valót… igazán megmondod, megnevezed és kiadod.” Magyary-Kossa Gyula orvostörténész magyarázata szerint a szövegben a „katzér” kifejezés a szodomitákra utalt, de tágabb értelemben paráznát, buját is jelentett.

A szodómia a közép- és kora újkori magyar büntetőjogban

A homoszexualitás magyarországi büntetése több évszázadra nyúlik vissza. A magyar büntetőjog egyik sajátossága, hogy egészen 1880. szeptember l-ig (az első modern büntető törvénykönyv életbe lépéséig) nem létezett egységes törvényi szabályozás. Rövidebb periódusoktól eltekintve (1787-1790; 1852-1860) a szokásjog volt az uralkodó jogforrás. Éppen ezért a homoszexuális aktusoknak sem volt az ország egészére nézve egységes jogi megítélése.

Az Árpád- és vegyesházi királyaink törvénykönyvei egyáltalán nem említik a szodómiát. A királyság megalapításának idejében, a kánonjogi érvelést átvéve csak olyan általánosságokkal találkozhatunk, miszerint „a házasságon kívüli közösülés minden neme büntetés alá vonatott” (legalábbis erről ír Angyal Pál 1915-ben megjelent büntetőjogi tankönyvében). Az azonos neműek kapcsolatának konkrét büntetése a középkori szokásjogot összefoglaló munkákban, így például Budaváros Jogkönyvében (Ofner Stadrecht) vagy Werbőczy István szokásjogi gyűjteményében, az 1514-es Hármaskönyvben (Tripartitum) sem jelenik meg. Bodó Mátyás jogtudós Jurisprudentia criminalis (Büntetőjog) című művében azt írja, hogy szerinte azért, mert „e cselekményt a gens hungara  [a magyar nemzet] nem ismerte”, valamint „a magyarok közötti elterjedése a bűnnek a külföldiekkel való érintkezésre vezethető vissza”.

Jelenlegi ismereteink szerint az első jogtörténeti forrás, amely említi, az 1566-os Kassai Jogkönyv. Ez alapesetben halálbüntetést szabott ki a szodómiára, máskor 60 botütést és a városból való kiűzetést.

„[A]z  egyház az égbekiáltó bűnök közé sorolja a szodómiát, úgy a világos törvények is oly súlyosnak tartják, hogy azt még említeni is vétek, melytől Isten oltalmazzon minden embert.”

A 16. század második feléből állnak rendelkezésre az első olyan források is, melyek a szodómia büntetéséről szólnak, például egy debreceni eset. „Bordás János társával együtt természetellenes bűnt követvén el, mikor ez utóbbi megházasodott, akkor is éktelen férfiakhoz való gerjedezésétől meg nem szűnt, mindketten fővételre ítéltettek, azonkívül Bordás János társa holtteste megégettetett”. Egy 1574-es becsületsértési ügy során egy nemes, bizonyos V. F. feljelentette Gombos Andrást, mert őt pederasztasággal vádolta. Fennmaradt egy tanúkihallgatás jegyzőkönyve is, mely szerint a tanú hallotta, hogy a feljelentő egyik ellensége sodomiticusnak, natium vellicatornak (shegtekerew)-nek nevezte őt. 1703-ban pedig Nagyszombatról maradt fenn egy forrás, miszerint szodómia miatt fejeztek le egy katonát, majd a holttestét elégették.

A középkori Európa számos városából állnak rendelkezésre a homoszexualitással kapcsolatos források, Velencétől Kölnig. A városokon belül jól körülhatárolható ismerkedési helyek alakultak ki, mint például a nyilvános latrinák. Ugyanígy népszerűek voltak ebből a szempontból a fürdők, így vélhetően a középkori Buda törökfürdői is. Bizonyos források arról tanúskodnak, hogy a török által megszállt területeken gyakoribbnak számított a homoszexualitás, és gyakran előfordult fiatal fiúk elrablása is. A végvárak vidékén és Erdélyben pedig „török módinak” nevezték mind a homoszexualitást, mind az állatokkal történő közösülést.

Az első országos kodifikációs kísérletek

Werbőczy Hármaskönyve után sokáig nem történt büntetőjogi tárgyú kodifikáció. Kollonich Lipót esztergomi érsek az Alsó-Ausztria számára készült Praxis Criminalist (Ferdinandea) (1656) a Nagyszombati Egyetem tanáraival 1687-ben latinra fordíttatta, majd 1696-ban mint alkalmazandó jogot a Corpus Juris Hungarici szabályai közé vetette. Az eredeti szöveg egyébként a szodómia három fajtáját különböztette meg: 1. onania; 2. a férfiakkal per anum közösülés (büntetése halál); 3. ha nő nővel követi el (büntetése enyhébb).

Erdély területéről egy jogi forrásunk áll rendelkezésre, Alvinczy Péter, az erdélyi fejedelem ítélőmestere Gyulafehérváron 1685. június 14-én kiadott rendelete, mely úgy rendelkezett, hogy „a sodomiaéletet gyakorlók ellen inquisitorok deputáltatnak”. Alvinczy az indoklásban azt is megjegyezte, hogy ez a bűn hazánkban akkoriban valósággal „eláradott (...) magunk udvarunkban s az collegiumokban és hadaink között” is.

Az egységes magyar büntetőjog kodifikációjának gondolata az 1687. évi Országgyűlésen merült fel. A tényleges munka később indult meg, és ennek eredményeként az Országgyűlés 1712-ben tárgyalta azt a büntetőjogi javaslatot, amelyet egy bizottság tagjaként Bencsik Mihály készített el. A törvénykönyv-javaslat – a Praxis Criminalis szabályát nagyjából átvéve – a nemi erkölcs elleni bűntettek között egy paragrafusban (13.) tárgyalta a házasságtörést, a paráználkodást és a nemi erőszakot. Két bekezdéssel arrébb, a 15. § – országos törvényjavaslat esetében első alkalommal – a szodómia és a bestialitás esetével foglalkozott:

„Sodomia embernek emberrel való természetellenes fajtalansága, „a testi bűnök legborzasztóbbika”, amikor férfi férfivel, vagy nő nővel közösül; büntetése kard általi halál. Bestialitás embernek állattal való közösülése; „az elkövető ember és az állat máglyán haljanak meg, hamvaikat szórják a szelekbe vagy a vízbe.”

Látható, hogy a törvényjavaslat nemcsak a férfiak közötti szexuális kapcsolatot bűntette volna, hanem két nő kapcsolatát is, ugyanúgy halálbüntetéssel. A javaslatot az Országgyűlés 1715-ben ugyan elfogadta, de az uralkodó nem szentesítette, így nem lépett hatályba. Még ugyanabban az évben az Országgyűlés új bizottságot állított fel, ennek eredményeként 1719-re elkészült a Novum Tripartitum Juris Consvetudinarii Inclyti Regni Hungariae című munka, az azonban nyomtatásban nem jelent meg. Az 1728/29-es Országgyűlésen ismét felmerült a Bencsik-féle javaslat, de akkor sem lett törvény belőle.

Az első kodifikált törvénykönyv Mária Terézia uralkodásához fűződik. Constitutio Criminalis Theresiana nevű kódexe összefoglalta, egységesítette a büntetőjogot. Az 1770-ben összeállított törvénykönyv – amely a szodómiát halálbüntetéssel sújtotta – csak az osztrák tartományokban lépett hatályba, Magyarországon nem, ám a magyar bíróságok egyes passzusait mégis alkalmazták. Utódjának, II. Józsefnek az 1787-ben született büntetőkódexét, a Sanctio Criminalis Josephina-t már modern jogszabálynak tekintik a jogtudósok. Ez a Magyarországon is hatályos törvénykönyv törölte el a polgári személyekre kiszabható halálbüntetést. Ennek következtében a szodómiáért sem járt halál, ám mindössze három évig élt a jogszabály, mert II. József a halála előtt, „nevezetes tollvonásával” azt is visszavonta.