Magyar queer képzőművészet

A szexuális és nemi kisebbségekhez tartozó magyar képzőművészekről elsősorban a 19. század második felétől van tudomásunk. Mivel a homoszexualitás a történelem során egy rejtegetni való jelenségként élt a társadalomban, így hosszú ideig a ma már tudhatóan meleg vagy biszexuális művészek sem vállalhatták fel nyíltan identitásukat. Gyakran kortársaik visszaemlékezéseiből, naplóikból vagy levelezéseikből alkothatunk képet rejtett vonzalmaikról. Egyes esetekben pedig homoerotikus témaválasztásaik adhatnak okot szexuális irányultságukra vonatkozó teóriák születésére. 
Elsőként egy emblematikus queer alak, Szent Sebestyén ábrázolásain keresztül mutatunk be néhány magyar LMBTQI művészt. 

A melegek védőszentje a magyar képzőművészetben

A hitéért meghalt ókeresztény mártír, Szent Sebestyén, nyilakkal átszúrt, megkötözött, a fájdalmat nyugodtan tűrő, nőiesen szép alakja – ahogy az újkori festészet óta ábrázolják – a 19-20. században a meleg identitás egyik ikonikus, sokáig azonban rejtett szimbólumává vált. A 19. században még „természet elleni fajtalanságként”, feminizáló betegségként tekintettek homoszexualitásra, és az érintetteknek sok esetben súlyos retorziókkal kellett számolniuk. A nyilvánvaló vizuális párhuzamok, illetve a hit felvállalásáról és a kínzások elviseléséről szóló legenda miatt a mártír közös toposzává vált a külföldi meleg íróknak, művészeknek (Thomas Mann kedvenc szentje volt).

A magyar képzőművészetben elsőként Mednyánszky László (1852–1919) „fogoly-motívumaival” jelenik meg az 1890-es években a téma homoerotikus töltetű feldolgozása. Annak ellenére, hogy e megkötözött alakokról hiányoznak a szent legjellegzetesebb attribútumai, a nyilak, az ábrázolások mégis a szóban forgó szent ikonográfiájához köthetők. Mednyánszkyt különösen foglalkoztatta a szadizmus, a kéj és a kín összekapcsolódása, aminek a képi megfogalmazására kifejezetten alkalmas lehetett a kiszolgáltatott és egyben érzéki Szent Sebestyén-formula. A „bujdosó életű” festő fennmaradt naplóbejegyzéseiből ma már ismertek a férfiak iránti testi vonzalmai, ami ellen egész életében küzdött. Nagy szerelme a váci hajós-fuvaros, Kurdi Bálint (Nyuli) volt. 

A Mednyánszkyhoz hasonlóan arisztokrata származású festőművész, Batthyány Gyula (1887–1959), annak ellenére, hogy megnősült és gyermeke is született, levelekből és visszaemlékezésekből tudható, hogy férfiakhoz is vonzódott. Egyfajta művészi coming outnak is tekinthető az 1920-as években készült, dekadens Szent Sebestyén-festménye, amelyen a barokk parókát viselő, ernyedt, nőies férfiszent oldalába masnikkal megkötött nyilak fúródnak. 

El Kazovszkij (1948–2008) orosz származású magyar transznemű művész nem rejtegette nemi identitását: nyíltan vállalta külsejében, nyilatkozataiban, másságát pedig hangsúlyosan megjelenítette műveiben. Meleg férfiként fantáziavilágában és művészetében pótolta azt, ami a való életben elérhetetlen volt számára. A görög mitológiára és a fiatal, lányos fiúszépségre fogékony, domináns és – ahogy saját magát aposztrofálja – „szadista típusú lényként” nem csoda, hogy rátalált művészetében Szent Sebestyén alakjára.

Silard Isaak (Izsák Sipos Szilárd) Horvátországban született (1977), jelenleg Svájcban élő magyar művész munkásságában központi szerepet kapnak a szentek, akiket esendő emberekként, szenvedélyeikkel együtt jelenít meg vásznain. Szent Sebestyénje, amelynek megalkotásában Korb Erzsébet azonos témájú, 1920 körül készült festménye is inspirálta, nem emelkedik ki meleg ikonként szentjei sorából: figuráit egyöntetűen áthatja a (homo)erotika, az erőszak, az álmok transzcendens valósága és a profán világ.

A Studio Loveness ruházati brand megalkotója, Jenei Szilveszter (1993) 2021-es pride hónap alkalmával készített grafikáján Szent Sebestyén a meleg büszkeség szimbólumaként tűnik fel, aki előtt megtörnek a nyilak. Az attrocitásokat nem elszenvedi, hanem tudatosan kivédi. Erre utal a kép felirata is: „There are no arrows that can hurt you” (Nincsenek nyílvesszők, amelyek megsebezhetnének).

Férfiaktok a századfordulón

A jelenkorból visszatekintve homoerotikus összefüggéseket keresni múlt századokban keletkezett, mai szemmel erotikusnak tűnő férfiaktokon kockázatos lehet, hiszen nem biztos, hogy voltak eredetileg ilyen konnotációi a műveknek, illetve alkotóik sem feltétlenül voltak melegek. Elfojtott homoszexualitás ugyanakkor elképzelhető egyes művészeknél: Ferenczy Károlyt (1862–1917) utolsó alkotói korszakában számos olyan téma foglalkoztatta – fürdőző fiúk, artisták, birkózók, Orfeusz és egyes bibliai történetek –, amelyek alapján kialakult egy olyan nézet, hogy talán a saját neméhez is vonzódott. A természeti környezetben ábrázolt férfiakt a századforduló művészetének egyik különösen kedvelt témájává vált, ami alkalmat adhatott finoman homoerotikus ábrázolások megszületéséhez. Míg Henry Scott Tuke angol festő adoleszcens meztelen fiúkat ábrázoló vízparti festményein vagy a német Wilhelm von Gloeden fotóin az érzéki, erotizált fiútest jelenik meg olyan művészek képein, akik maguk is melegek voltak, addig Kernstok Károly (1873–1940) Lovasok a vízparton (1910) című festménye inkább egyfajta árkádiai homoszocialitás megjelenítésére fókuszál.

Művészek a kommunizmus árnyékában

Barta Lajos (1899–1986) szobrásznak és festőművész, fotográfus élettársának, Rozsda Endrének (1913–1999) hatványozottan nehéz sors jutott, nem csak zsidó származásuk – ami miatt menekülésre és bujkálásra kényszerültek –, de homoszexualitásuk és a kommunista rezsim által nem támogatott absztrakt és szürrealista művészetük miatt is. Barta már egész fiatal korától tisztában volt vele, hogy saját neméhez vonzódik, amiből anyja bordélyházba küldéssel és orvosok segítségével akarta „kigyógyítani”, természetesen sikertelenül.

A két férfi kapcsolata a harmincas évek elején kezdődött, és több mint húsz évig tartott. Valódi kiteljesedésüket az elnyomó hazai politikai légkör nem tette lehetővé: Rozsda 1957-ben Franciaországba, Barta pedig 1965-ben Németországba emigrált. Munkásságukat itthon csak a 80-as, 90-es években fedezték fel ismét, amikor felélénkült az érdeklődés a második világháborút, illetve az 56-os forradalmat követően külföldre emigrált magyar művészek iránt.

Queer művészeti színterek a rendszerváltás környékén

A rendszerváltást megelőző időszakban a gender nonkonformitást hirdető alkotók már egyre inkább a politika által megtűrt kategóriába estek, ugyanakkor továbbra is a „második nyilvánossághoz” tartoztak, és elsősorban az underground színterekhez kötődtek (pl. New Art Studio, Fiatal Művészek Klubja). Az ekkor színre lépő művészgenerációhoz tartozott El Kazovszkijon (lásd feljebb) túl a „ruhaszobrász” Király Tamás (1952–2013) is. Mindkettejük határterületeken mozgó művészetét meghatározta a másságra, a nemi szerepekre és az identitás határaira való reflektálás. 

A rendszerváltással egy időben alapították meg az első magyarországi LMBTQI sajtóterméket, a Mások újságot. Hasábjain számos homoerotikus grafikát, fényképet, művészeti reprodukciót közöltek, többek között magyar művészektől is. Ezek közé tartozott Fehér Zoltán (Zorro de Bianco, 1974–) képző- és performanszművész, akinek kritikái, interjúi mellett fotói és rajzai is rendszeresen jelentek meg az újságban (pl. Alkony-sorozat). Itt publikálta meleg témájú képregény-sorozatát, a Szivárvány közt is. 

Mindhárom itt említett művész foglalkozott nyilvános performanszok rendezésével is. Ezek teatralitásuk és közvetlenségük révén különösen alkalmasak voltak a másság radikális kifejezésére (El Kazovszkij Dzsan panoptikumai, Király Tamás divatshowi és performatív sétái, illetve Fehér Zoltántól többek között a Szindbád és Vak Vetés-performanszok).

A fotográfiában számos lehetőség kínálkozott a marginalizált meleg szubkultúra művészi megmutatására, illetve a queer esztétika közvetítésére. Bár Balla Demeter (1931–2017) munkásságát a műfaji sokszínűség jellemezte, fotói között több homoerotikus színezetű férfiaktot is találunk, mint például a bibliai témát feldolgozó Káin és Ábelt (1982). 

Gőbölyös Luca (1969) az 1990-es években kezdte fotózni a hazai szexuális kisebbségek tagjait. Az 1996-ban, a budapesti Francia Intézetben rendezett tárlata az első magyarországi, melegeket és drag queeneket bemutató portrékiállítás volt. 

Az Eltitkolt évek 2009-ben bemutatott dokumentumfilm alapján, a Labrisz Leszbikus Egyesület által kiadott azonos című könyv (2011) olyan leszbikus nőket szólaltatott meg, akik a Kádár-rendszerben és a rendszerváltás táján próbálták megélni és elfogadni másságukat. A megszólaló nők portréfotóit Szilágyi Lenke (1959) fotóművész készítette, aki egyben az egyik interjúalany is volt.