A Kádár-korszak ellentmondásos világa

A Kádár-korszak tragikus kezdete (a forradalom leverése) után a konszolidációval némi enyhülést hozott a magyar társadalom életébe, de a rendszer alapjai nem változtak. A korszakot LMBTQI szempontból áttekintve ellentmondás érzékelhető: az állambiztonság besúgásra kényszeríti a melegeket, a rendőrség sem éppen a toleranciájáról híres, az elfogadásért a kormányzat nem tesz semmit, a társadalom részéről továbbra is az elutasítás, távolságtartás tapasztalható. A másik oldalon pedig megszűnik a melegek jogi üldözése, működhet melegek által látogatott étterem és bár, számos LMBTQI témájú világirodalmi művet kiadnak, egy-egy meleg témájú film is a mozikba kerül, a korszak végén pedig megalakulhat az első meleg civil szervezet is.

A forradalom leverése utáni két-három évben az általános közbiztonság folyamatosan javult, de mint egy a Budapest Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága által 1959-ben készített közbiztonsági helyzetjelentésből is kiderül: „elég nagy veszélyt jelent a fővárosban a homosexualitás.” Hiszen elsősorban az ifjúságot rontják meg, másrészt meg áldozataivá válnak a bűnözőknek. A jelentés szerint „a rájuk való felfigyelés és gyomlálásuk igen fontos”.
 

Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottságának közbiztonsági helyzetjelentése, 1959 (Budapest Főváros Levéltára)

A homoszexualitás dekriminalizációja a magyar büntetőjogban

A korábbi fejezetekben már tárgyalt Csemegi-kódex több módosításon is átesett 1945-ig, majd a háború után a teljes átdolgozásának kérdése is felmerült. A jogalkotók végül a kódex általános részét dolgozták át  (1950. évi II. törvény), így az új szocialista általános rész és a Csemegi-kódex eredeti különös része együtt alkották a jogforrást. A büntetőjogi szabályokat egy A hatályos büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítása (BHÖ) című dokumentumban foglalták össze az Igazságügyi Minisztérium szakértői. A természet elleni fajtalanság büntetését előirányzó két passzus itt új paragrafus számot (337. § és 338. §) kapott, és a jogszabályban a természet elleni fajtalanság a férfiakra vonatkozott, ezen felül már nem csupán vétségnek, hanem már bűntettnek minősült, és börtönnel szankcionálták.

Az Egészségügyi Tudományos Tanács Ideg-elme Szakbizottsága 1958 tavaszi ülésének jegyzőkönyve (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, MNL XIX-C 1958)

1961-ben, nem sokkal az 1956-os forradalom leverése után, a megtorlás időszakában, a melegeket illetően viszonylag haladó jogszabály született, természetesen hosszas előkészítés után, ahogyan erről Györgyi Kálmán egykori legfőbb ügyész egy, a Büntető Törvénykönyv kodifikációjának történetéről szóló  előadásában beszélt. A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvét jelző 1961. évi V. törvény 278. és 279. §-a módosításának lényege, hogy nem bünteti tovább a felnőtt férfiak beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolatát. A cselekmény, azaz a fajtalanság csak akkor minősül bűntettnek, ha azt erőszakkal, fenyegetéssel stb. kényszerítették ki, illetve kiskorúval (ekkor 20 év alatti), netán másokat megbotránkoztató módon követték el. További érdekessége a jogszabálynak, hogy azonos nemű személyeket említ, azaz a szankció nemcsak a férfiak közötti cselekményekre vonatkozik, mint a Csemegi-kódexben. 

Nyírő Gyula (Wikimedia) 

A Btk. „fajtalansággal” kapcsolatos módosításait egy szakmai javaslat alapján fogadták el a jogalkotók. Az Egészségügyi Tudományos Tanács Ideg-elme szakbizottsága 1958 tavaszán foglalkozott a „homosexualitásról szóló törvényszakaszok” módosításáról szóló javaslattal. Az erről szóló dokumentumot dr. Takács Judit és kutatócsoportja dolgozta fel. A Nyírő Gyula egyetemi tanár vezette orvosi szakértői bizottság véleményében a homoszexualitás medikalizációja került előtérbe, ezáltal sikerült a büntetlenséget elérni. A bizottság által tárgyalt javaslat összefoglalja a homoszexualitás megítélésének történetét, érveket és ellenérveket sorakoztat fel a büntethetőség mellett és ellen. A büntetés ellen szól, hogy a jogi üldözés nem logikus, nincs sértett (ha kölcsönös a beleegyezés), a büntetés nem elriasztó, de zsarolhatóvá teheti az egyént, a népszaporodás védelmének érdeke nem lehet indok, minden embernek joga van a nemi szükségletének kielégítéséhez stb. A büntetés csak akkor indokolt, ha erőszakkal vagy kiskorúval, illetve hatalmi helyzet kihasználásával történik. Nyírő mellett a bizottság tagja volt az 1958-ban kivégzett újságíró, Gimes Miklós édesanyja (Gimes Miklósné Hajdú Lili pszichiáter) is.

A Magyar Közlöny 1961. évi 97. száma, a Büntető törvénykönyv módosítása (részlet)

A Btk. elfogadásakor Nezvál Ferenc (1957 és 1966 közötti igazságügy miniszter), a törvényjavaslat beterjesztője indoklásában kifejtette, hogy a homoszekszualitás (sic!) bűncselekménnyé nyilvánítása azért helytelen, mert az biológiai jelenség. „Született nemi elferdülés”, illetve a felnőttkor előtt átélt „szekszuális benyomás” hatására alakul ki, „általában gyenge idegrendszerűeknél”. E jelenségtől a leggondosabb „terápia” ellenére sem lehet egykönnyen megszabadulni. A büntetés ellen szól az is, hogy a homoszexuálisok jobban zsarolhatók lennének egy ilyen szankció esetén.

Az indoklás kiemeli, hogy a „homoszekszualitás” büntetése korlátozódik – többek között – az erőszakkal, fenyegetéssel, kiszolgáltatott helyzettel visszaélők esetére, hiszen e cselekmények a heteroszexuális viszonyokban sem elfogadottak. Az üzletszerű kéjelgés büntetésekor nem a homoszexualitás, hanem a prostitúció szankcionálandó. S ugyanez áll a 20 évesnél fiatalabbak sérelmére elkövetett vagy megbotránkoztató módon végrehajtott homoerotikus cselekményekre. 

Az ifjúság – ez esetben a 14 és 20 év közöttiek, hiszen 14 éves kor alatti gyermek esetén már megrontásról van szó – védelmét a miniszter azzal indokolta, hogy „e korban a nemi ösztön a perverz élmények következtében könnyen fixálódhatik ferde irányba.” Mivel a homoszexuálisokat – Nezvál indoklása szerint – a fiatal korosztály érdekli elsősorban, ez „nagymérvű veszély”-t jelent.

A megbotránkozás esete pedig azt jelenti, hogy a cselekménynél jelen kell lennie egy harmadik személynek is, akit undorral, haraggal, de legalább méltatlankodással tölt el a látvány. Hiszen, mint ahogyan az igazságügyi miniszter fogalmaz indoklásában, „a homoszekszuális fajtalanság a legkülönbözőbb perverzitásokat átfogja.”

A jogszabály további érdekessége, hogy már nem kizárólag a férfiakról feltételezi, hogy elkövethetik a bűntettet, a normaszöveg „azonos nemű személyek között véghez vitt fajtalanság”-ot említ. A miniszteri indoklás szerint a nők ugyanazon elbírálás alá kell, hogy essenek, mint a férfiak, hiszen a társadalmi veszélyesség azonos és a „nemi érdeklődés abnormális irányba fejlődésének (…) veszélye” nők között is „fennforog”.

A nemi erkölcs elleni bűncselekmények alakulásáról és jellemzőiről, különös tekintettel a prostitúcióra, részlet (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, HU-MNL-OL-XIX B14-50-25/2/1988)

Az új Btk., amely 1962. július 1-jétől lépett hatályba – habár korántsem jelentett az LMBTQI közösségnek teljes felszabadulást, sokan továbbra is rejtőzködően kényszerültek élni, hiszen a társadalom hozzáállása csak nagyon lassan változott – mégis méltán tekinthető történelminek, ugyanis Magyarország a homoszexualitás dekriminalizálása terén néhány, jóval fejlettebb demokráciát is megelőzött. Angliában és Wales-ben csak 5 évvel később történt ez meg: a Sexual Offences Act 1967-et több éves előkészítő munka formálta ki. A Német Szövetségi Köztársaságban (NSZK) 1969-ben törölték el a hírhedt 175. §-t, amely ellen közel száz évig küzdöttek a melegjogi aktivisták, orvosok, tudósok (Kertbeny, Ulrichs, Hirschfeld stb.). Kanada 1969-ben, Ausztria és Finnország 1971-ben, Norvégia pedig 1972-ben szüntette meg a homoszexualitás büntetőjogi üldözését. Nem hagyható ki a felsorolásból az első állam, ahol a szodómia-törvényeket eltörölték, ez Franciaország volt, 1791-ben.

A dekriminalizáció ebben az időben téma volt tudományos körökben. A Jogtudományi Szemle 1964. decemberi száma közli a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság IX. kongresszusának a család és nemi erkölcs elleni bűncselekmények büntetőjogi szabályozásáról szóló határozatát, amely szerint „a rendestől eltérő és homoszexuális magatartást” csak akkor kell büntetni, ha az erőszakkal, kiskorúval, gyámolttal, bizalmi helyzettel visszaélve, nyilvánosan, közbotrányt okozva történt, illetve prostitúció kötődik hozzá. Érdekes a magyar nemzeti referátum is, amely ismerteti az 1961-es törvény módosítását, és kijelenti, hogy bár a homoszexualitás büntetőjogi megítélése kényes kérdés, „a társadalom normális nemi életet élő többségének megnemértése (sic!) és a középkori vallási elvakultsághoz hasonló türelmetlensége” ellenére „a törvényhozónak a helyes utat – a társadalom védelmét is szem előtt tartva – a humánum és a modern orvostudomány mutathatja meg.”

A magyar Büntető Törvénykönyv következő jelentős módosításakor 1978-ban a beleegyezési korhatárt leszállították a 20. életévről a 18. életévre. Az 1978. évi IV. törvény hírhedt 199-es paragrafusa egy felnőttnek egy 18 évnél fiatalabb azonos nemű személlyel történt „fajtalanságát” rendelte büntetni, a következő paragrafusba pedig az erőszakkal, fenyegetéssel stb. kikényszerített fajtalankodás bűntette került. 
 

Állambiztonság, beszervezés, zsarolás

A Kádár-rendszerben a társadalomra nehezedő nyomás sokkal kevésbé volt intenzív, mint a Rákosi-korszakban, joggal nevezik a történészek puha diktatúrának. Persze azért a háttérben tapasztalható volt a kemény elnyomás. A társadalom minden rétegéből próbált beszervezni ügynöknek, besúgónak embereket az állambiztonság, amelynek szervezete több átszervezésen is átesett az évtizedek folyamán. A nyolcvanas években a Belügyminisztérium III. főcsoportfőnöksége keretében a III/III-as Belső reakció (és Szabotázselhárító) Csoportfőnökségen belül külön osztály, a III/III-5-b jelű foglalkozott a művészetek, a felsőoktatás, a Bős-Nagymarosi vízlépcső ellen tüntetők és a Magyar Tudományos Akadémia tagjai mellett a homoszexuálisok megfigyelésével és elhárításával.

Takács Judit A homoszexuális alapú kompromittálás állambiztonsági alkalmazása az 1960-as évek Magyarországán című tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy a homoszexuális cselekmények miatti zsarolhatóság nem a hatvanas években keletkezett, hiszen a diszkriminációt már a Csemegi-kódex tette lehetővé. A magyar polgárokat háromféle módszerrel próbálta beszervezni a titkosszolgálat: hazafias érzületükre apellálva, kompromittáló információkkal való zsarolással, ill. anyagi és egyéb előnyök biztosításával.

Tar Sándor (fotó: Szilágyi Lenke)

A zsarolásnak is többféle formáját lehet ismerni. Tar Sándor (1941-2005) író egy 2002-es interjúban mesélte el az 1956 novemberében vele történteket. Osztálytársaival részt vett a forradalomban, fegyverük is volt, de nem használták. A kollégiumban esténként – fűtés nem lévén – többen aludtak ruhában az ágyakon. Az egyik srác, akivel ő aludt egy ágyban, később öngyilkos lett. Az „ellenforradalmi cselekmények” felgöngyölítésénél mindez kiderült. S a későbbi írót azzal zsarolták, ha nem lesz besúgó, gondoskodnak róla, hogy nyilvánosságra kerüljön Tar homoszexualitása, illetve az az álhír is, amely szerint a fiú miatta lett öngyilkos.

A Kádár-korszak elején még éltek az ötvenes években bejáratott reflexek a „klerikális reakció” megregulázására. Az állambiztonsági szervek már 1957-ben kezdtek anyagokat gyűjteni egyházi kezdeményezésekről, ifjúsági szervezetekről, egyházi személyekről a Fekete Hollók fedőnevű akcióban. Ebből keletkezett a hatvanas évek eleji egyházellenes intézkedések, perek sora, amelyek során a homoszexualitás is előkerült.

A hatvanas évek elején államellenes összeesküvés gyanújába próbáltak keverni egyházi személyeket is – vélt vagy valós homoszexualitásukat is belekeverve. Kállai Gyula akkori miniszterelnök-helyettes 1961-ben egy, az egyházi vezetőket vendégül látó fogadáson kijelentette, hogy „A homoszexuális és államellenes bűncselekmények sem függetlenek teljesen egymástól‚ mert az erkölcstelenségbe való belesodródás út az államellenes összeesküvés felé.” Egyedül Schwarz Eggenhofer Artúr, az esztergomi főegyházmegye apostoli kormányzója jegyezte meg: „A szexuális betegségek és a politikai ügyek között többnyire nincs semmi kapcsolat.”

1960-ban került rendőrkézre egy ötvenes éveiben járó plébános, akit természet elleni fajtalanság miatt ítéltek el, az egész vizsgálatot manipulálták, csak a kiskorúak elleni fajtalankodásért szabtak ki rá büntetést, az egyházi személyekkel folytatott homoszexuális viszonyait igyekeztek felhasználni arra, hogy egyházi személyeket és az egész katolikus egyházat kompromittálhassák. 

Nemcsak a meleg férfiakra fordított figyelmet a titkosszolgálat. A hatvanas évek közepén az Apostolok fedőnevű akció során egy domonkosrendi szerzetesnő által vezetett, fiatal nőkből álló egyházi csoport működését próbálta az állambiztonság ellehetetleníteni azzal, hogy a csoport tagjai szüleinek névtelen leveleket írtak, amelyekben leszbikussággal vádolták meg a szerzetesnőt. Takács Judit közli az alábbi névtelen levelet a Meleg század című könyv mellékletében:

“Dicsértessék a Jézus Krisztus.
Drága testvérem !
A megszólítást egészen komolyan gondoltam, mert abban, amit most kényszerűségből leírok, tényleg testvérek, sors-testvérek vagyunk. Nagyon sok álmatlan éjszaka, keserves gyötrődés után határoztam az írás mellett. Ezt tartotta jónak lelkiatyám is. Kötelességünk figyelmeztetni egymást. Anya vagyok én is. Tudom, mit jelent aggódni gyermekeinkért.
Tudnunk kell szembenézni a valósággal is, még akkor is, ha ez a valóság nagyon szörnyű. Nem is tudom, miért minket büntet az Isten és miért azokkal, akikben annyira bíztunk, hogy kincseinket is rábíztuk. Ez esetben a Marikáról van szó, ha más mondaná, el sem hinném. Sajnos meggyőződtem, hogy beteges hajlamait a mi kislányainkon éli ki, azokkal szeretkezik, vagy inkább buziskodik? Azt hiszem, így hívják az ilyet. 
Hát meg kell őrülni. Hova lehet ilyenkor fordulni. Hogy én mennyi áldást kértem munkájához, azt le sem lehet írni. De még élek mindig kérni fogom a teremtőt, hogy büntesse meg, de nagyon ezt a szemérmetlen perszónát, aki Isten nevével a száján, rontja a mi kislányainkat. Hát ez rosszabb a sátánnál. Úgy kétségbe vagyok esve, hogy az eszem vesztem belé. Isten bocsássa meg nekem, olyat is a számra vettem, ami bűn, de lehet, hát van ennél nagyobb bűn? Hát mit vétettünk a Jó Istennek, hogy így kell bűnhődnünk? Tudom, hogy fájdalmat okozok, pedig csak a magamét akartam megosztani. Még tán megelőzhetjük a legnagyobb bajt, a mi gyermekeink csak nem váltak még olyanokká. 
Ezért imádkozunk.”

1961 októberében az MSZMP KB Párt- és Tömegszervezetek Osztályának vezetője, Sándor József készített egy tájékoztató jelentést az MSZMP KB Titkárságának (amely szervezet tárgyalta is az ügyet) a Ferencvárosi Torna Clubban lezajlott belügyi vizsgálat eredményéről. A vizsgálat szerint reakciós elemek a szocialista rendszer ellen izgatnak, kihasználva az FTC népszerűségét. 45 „veszélyes” reakcióst emel ki a jelentés, köztük a klub elnökhelyettesét, aki egyben párttitkár is, ám korábban fasiszta szervezetek tagjaként is tevékenykedett, ezt a szellemiséget nem hagyta el, és ráadásul egyes sportolókkal homoszexuális kapcsolatot is folytat. 

Lapusnyik Béla - Hearings, US Congress

A belügyes Lapusnyik Béla esetét Palasik Mária történész ismerteti a Betekintő 2015/2. számában. A titkosszolga 1962-ben Ausztriába tiltott határátlépést követett el, majd tisztázatlan körülmények között halt meg. Élete utolsó időszakában Budapesten gyakran látogatta az éjszakai szórakozóhelyeket, nagy lábon élt, ehhez az életmódjához pénzt úgy keresett, hogy megismerkedett meleg férfiakkal, majd felfedte rendőr kilétét, és megzsarolta őket, hogy ha nem fizetnek, feljelenti őket.

Takács Judit és kutatócsoportja által megtalált és feldolgozott 1980-as kiadású Állambiztonsági értelmező kéziszótárból az is kiderül, hogy a két fő kompromittálási lehetőség a homoszexualitás és a papok kötelező nőtlensége következtében előforduló „erkölcsi kisiklások” voltak és a nyolcvanas évekre a homoszexualitás „kompromittálási értéke” lecsökkent, azaz egyre kevesebb embert lehetett már a melegségével zsarolni.

Molnár Gál Péter, 1967 (Fortepan / Szalay Zoltán, 137853)

Molnár Gál Péter (1936-2011), a méltán neves színikritikus beszervezése is mutatja a rendszer kétarcúságát. MGP a színművészetről rendkívüli tudással bíró újságíró, a Népszabadság briliáns stílusban író munkatársa, számos kiváló könyv szerzője, tévéműsorok riportere (több interjút készített a Magyar Televízió Mestersége: színész című sorozatában) volt. 1963 és 1978 között mégis az állambiztonságnak kényszerült jelentéseket írni, miután megzsarolták melegsége miatt. A neves szerzőről csak a 2000-es évek közepén derült ki, hogy annak idején beszervezték. Coming out címmel megírta a visszaemlékezését, amelyet végül nem adott ki. A könyv magyarázatokkal csak halála után, 2020-ban látott napvilágot a Magvető Kiadó Tények és Tanúk sorozatában.

Ügynökök homoszexualitására vonatkozó információk az állambiztonsági szervek dokumentumaiban

A projekt keretében kutatást végeztünk a Magyar Nemzeti Levéltárban (MNL) és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) is. Az ÁBTL anyagai többségében kiemelten védett adatokat tartalmaznak, ezért a kutatást ott levéltáros referenssel szorosan együttműködve lehetséges megszervezni. A kutatás nehézsége a mi esetünkben az volt, hogy a vonatkozó jogszabályok szerint a tudományos kutatók a szenzitív adatokat (a szexuális életre vonatkozó adatok természetesen ilyenek) az érintett (a kutatott személy) halálát követő 30 év elteltével, ha azt nem tudjuk, akkor a születése után 90 évvel, ha azt sem, akkor az irat keletkezésétől számított 60 év eltelte után tudhatja meg. A kérdéses dokumentumok adatait a Népességnyilvántartó ellenőrzése alá vetik, ami egy időigényes folyamat. Szerencsére a kutatási területünk nem egyes személyekre terjedt ki, hanem az LMBTQI közösség megítélésére, a tagjaival való bánásmódra, a társadalmi hozzáállásra, így az anonimizálás nem nehezítette az eredmények feltárását. 

Az állambiztonsági háttéranyagokban érdekes bűnügyi hálózatok működéséről szóló nyomozati dossziékat is lehet olvasni, ami elég változatos leírását adja a homoszexuálisok szerelmi életének a rendőrségi megfigyelések alapján. Az operatív anyagokban is lehet érdekességeket találni, például amikor az egyes osztályok ügynököket kerestek egy-egy célszemély megfigyelésére, néhányszor konkrétan homoszexuálisokat is, mert nyilvántartották külön eszerint a hálózati személyeket (egy 1967-es belső javaslat szerint a személyi kartonok szokásokra, érdeklődési körökre vonatkozó IX. adatcsoportja tartalmazta a homoszexualitásra vonatkozó információt, 26-os kódszámmal). 1985 februárjában a Belügyminisztérium III/I-8. Osztálya arra utasította a BM Adatfeldolgozó Csoportfőnökség egyik osztályát, hogy operatív érdekből folytasson kutatást a hálózatok speciális adattára alapján a működő, illetve pihentetett hálózati személyek között. 1950 és 1960 között született, felsőfokú kereskedelmi végzettséggel rendelkező, német felsőfokon beszélő homoszexuális férfit kerestek („aki elősorban a férfi szerepét szereti játszani”), titkos információk megszerzésére, operatív kombinációk végrehajtására. Az osztály végül tizennégy megfelelő személyt talált, a III/III-asok, a BRFK, valamint a Csongrád, a Szolnok, a Veszprém és a Zala megyei rendőrfőkapitányságok állományában. Két évvel később leszbikus személyek esetében fordult elő hasonló eset (az 1987. november 4-én kelt levélre válaszul az Adatfeldolgozó és Tájékoztatási Csoportfőnökség a foglalkoztatott személyek közül két hálózati személyt javasolt a munkára, a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság és a BM III/III Főcsoportfőnökség állományából):

„Kérem Vezető Elvtársnő intézkedését a nyilvántartási rendszerben szereplő hálózati személyek közötti kutatásra, akik az alábbi feltételeknek megfelelnek:

– 25–40 év közötti homoszexuális, valamint ilyen kapcsolat kialakítására hajlandó hölgyek;
– humán érdeklődési körűek;
– idegen nyelvet, elsősorban angolt beszélők.”

(Részlet a levélből, ÁBTL 10.11.10 II. sorozat (55. d.)

Múzeum kávéház, 1957 (Fortepan / Bauer Sándor, 110649)

Az Egyetem presszó kívülről (Háttér Archívum)

Az EMKE kávéház (Wikimedia)

Dunakorzó (Mások újság, Háttér Archívum)

LMBTQI élet a Kádár-korszakban

A Kádár-korszakban Magyarországon melegmozgalom nem szerveződhetett. Az LMBTQI emberek számára a kapcsolatteremtési lehetőségek meglehetősen korlátozottak voltak: néhány fél-legális nyilvános helyen kívül többnyire zárt körben, informális baráti társaságokban (mint pl. a Balettbarátok köre, amelyet egy táncművész vezetett) ápolhatták kapcsolataikat, amely körökbe nem volt egyszerű bekerülni.

A nagyvárosokban többnyire a pályaudvarok, közparkok, sétálóutcák, nyilvános illemhelyek jelentették a gyors ismerkedés elsődleges tereit. Vidéken a nagyobb városokban is kialakultak ismerkedésre alkalmas helyek (pl. Pécsett a Dóm közelében fekvő park) és a pályaudvarok általában. A hirdetési újságok (Expressz, később Hirdetés) hasábjain virágnyelven üzenhettek egymásnak a kapcsolatra vágyók. Már akkor is jellemzően Budapesten kínálkozott több lehetőség az ismerkedésre: a Népliget, a Margit-híd, illetve a Petőfi-híd budai hídfőjénél lévő közparkok, a Dunakorzó, a Vérmező parkja, a Gellérthegy parkos oldala, a Feneketlen tó melletti park. A strandok, közfürdők egy része is köztudomásúan meleg ismerkedőhelyként is működött: a Rác (egyesek szerint sRác) fürdő, a Király fürdő, a Széchenyi fürdő, valamint a Gellért fürdő, illetve részben a Rudas fürdő, a Palatinus strand meztelen napozója stb. Az EMKE-saroktól az Astoriáig a Rákóczi úton vagy az Oktogonon is lehetett sétálni és ismerkedni. A zsúfolt tömegközlekedési eszközök (pl. a 4 és 6-os villamos) is lehetőséget kínáltak az ismeretségek kötéséhez.

A nyilvános illemhelyek (az ún. csempebárok) mellett létezett néhány, szinte kizárólag melegek által látogatott nyilvános szórakozóhely is. Ilyen volt a Múzeum körúti Múzeum kávéház, amelyet „Buzeum”-nak is hívtak, és ahová inkább a jómódú melegek jártak.  A legismertebbnek az Egyetem presszó tekinthető az akkori Felszabadulás téren. A Diófa étterem a Dohány utcában pedig inkább a szerényebb pénztárcájú, alsóbb rétegek kedvelt találkahelye volt. A nyilvános találkozóhelyek nagy számát a melegség társadalom általi elutasítottsága és a rendkívül áldatlan lakásviszonyok is indokolhatták. 

Az Egyetem presszó belseje (Háttér Archívum)

Egyetem presszó

A legendás Egyetem presszó nappal átlagos eszpresszóként működött, este átalakult exkluzív presszóvá, ahová főleg meleg férfiak és leszbikus nők jártak. Lehetett ismerkedni, beszélgetni, a háttérben Lantos Zsuzsa zongorázott. Az idillt néha zavarta meg a rendőrségi razzia, amikor igazoltatták a vendégeket, felírták az adataikat.  Mivel akkoriban a foglalkozás és a munkahely adatai is szerepeltek a személyi igazolványban, ha a hatóság kellemetlenkedni akart, az illető munkahelyét is értesíthették. Több kortárs szerint azért is engedték ezt a helyet félig meleg ismerkedőhelynek, hogy így ellenőrizhessék a melegeket. 

Káposztás Zsuzsi a korokon átívelő nőimitátor. Az 1880-as évek elején született Gergely Lajos néven. A Népliget kedvelt sztárja közkedvelt nőimitátor volt. A harmincas években róla szóló cikkek kiemelik: felnőtt lánya van. A második világháború után is még fellépett a Népligetben. 1967-ben, 85 éves korában hunyt el. Így emlékezik meg róla a Népszabadság, 1967. december 1-i száma: 

„ZSUZSI BÁCSI”
Igazi nevét csak kevesen tudták; munkások és munkanélküliek, cselédek, bakák, s mindazok, akik a harmincas években, a hétvégeken a Városliget és a Népliget mutatványosbódéi előtt keresték a pillanatnyi feledést hétköznapjaik sivárságára, csak így ismerték: „a Káposztás Zsuzsi".
Az akkori gyerekek is „Zsuzsi bácsi”-nak szólítgatták őt, aki annyi, szívből jövő nevetést csalt ki a derűre vágyó emberekből. A kardnyelők, a kikiáltók, a bűvészek, az artisták, a kóklerok tarka forgatagában valóságos élménnyel, egy darabka művészettel szolgálta Gergely Lajos, a szegényemberek szórakoztatója, a vurstli sztárja, a nőimitátor, a neki annyira kedves közönséget.
Többnyire bőszoknyás, babos fejkendős falusi asszonyság alakjában táncolt, dalolt, szavalt. Pantomimjátékát tágra nyílt szemmel figyelték és értették, monológjai harsány nevetést fakasztottak a „tisztelt publikum” körében, hiszen szellemes, ötletes élcei mindannyiszor a proccokon, a ficsúrokon, a dámákon, a katonatiszteken csattantak.
A ligetnek, annak a helynek volt a szerelmese, ahol évtizedeken át bűvölte komédiázásával pestiek és vidékiek százezreit.
Családjának gyakran mondogatta az utóbbi esztendőkben: — Ha meghalok, a hajdani mutatványos bódék körül szórjátok szét hamvaimat. Nyolcvanöt éves korában hunyt el, tegnap délelőtt temették. Sírjánál sokan ott voltak, akiket egykor megkacagtatott.
F. G.

Káposztás Zsuzsi az 1940-es évek végén (MTVA Fotó- és Sajtóarchívum)

A rendőrség rendészeti kérdésként kezelte a melegeket, erre is szolgált az erkölcsrendészet. E szervezetnek volt hírhedt vezetője Tavasz József százados (később őrnagy), aki a melegek ügyeivel foglalkozott és „fütyiügyi előadó”-nak nevezték a háta mögött.  A hivatalos szervek véleménye szerint a homoszexuálisok veszélyeztették a fiatalságot, de könnyebben válhattak különféle bűncselekmények áldozataivá. Ha két férfi egy közparkban pl. egy padon üldögélt – főleg sötétedés után –, a rendőrség előszeretettel igazoltatta őket. Ha netán csókolózáson kaptak meleg, leszbikus párokat, a rendőr megalázó erkölcsi kioktatást tarthatott nekik. 

1988-ban jelent meg Moldova György Bűn az élet… című riportkönyve. A szerző másfél éven keresztül követte a rendőrség munkáját, és szociográfiai alapossággal számolt be munkájukról, valamint a különböző bűncselekményekről. A könyve egyik fejezete az erkölcsrendészet homoszexuálisokkal kapcsolatos munkájáról szólt. El is kísérte egy éjszakai razzia sorozatra R. hadnagyot, akivel együtt bejárták a leglátogatottabb éjszakai találkozó- és ismerkedőhelyeket. A sétát az Emkénél kezdték, a sarki vécé előtt, jártak a Diófa étteremben, egy Madonna néven emlegetett rendőrségi informátor lakásán, a Népligetben és a Dunakorzón is. Bepillantást nyert az igazoltatásokba, és különböző háttérinformációkat is megszerzett. Megtudta például, hogy létezik egy Spartacus nevű nemzetközi útikönyv, mely tartalmazza ezeket az ismerkedő helyeket, vagy például azt, hogy néhány évvel korábban a Kisrabló vendéglőben számoltak fel egy „night club”-ot, amelybe a szomszédos laktanyában szolgáló katonákat próbáltak becsalogatni. Az író arról is beszámol, hogy nem sokkal korábban a Képes 7-ben jelentek meg meleg apróhirdetések, sőt a homoszexuálisok kapcsolatközvetítő irodát is nyitottak, „Gaypressz” néven, melyet még a tanácsnál is bejegyeztek, mert nem tudták, miről van szó (az irodát végül a rendőrség buktatta le). A riport egyik legérdekesebb része a Diófa étteremben zajló igazoltatás:

„A nyomozó odalép az asztalhoz, és igazoltatja a társaságot, az egyik vendéget valamiért gyanúsnak találja, kirakatja vele a zsebeit: bugyi, harisnyakötő, harisnyanadrág kerül elő belőlük. R. bólint, és felírja mind a három adatait.
– Miért? Nem hordhatom ezeket magammal? – kérdezi a megmotozott férfi ugrásra készen.
– Dehogynem, kisasszony – válaszol a nyomozó szárazon. – További jó szórakozást!
Alig fordul el tőlük, a társaság újból összetolja a székeket, és a kezek elindulnak az asztal alatt.”

Természetesen aki megengedhette magának, az külföldre is utazhatott ismerkedni. Népszerűek voltak már akkor is a melegek körében Jugoszlávia tengerparti üdülőhelyei. Rab szigetén például meleg nudistastrand és ismerkedőhely is várta a meleg turistákat, és ez arra is lehetőséget biztosított, hogy ott a magyar melegek más kelet-, sőt nyugat-európai melegekkel is találkozzanak. Ez jelentősen hozzájárult a Nyugat és Kelet közötti LMBTQI témájú információcseréhez, az egyes országokban lévő jogi helyzet, az ismerkedőhelyek és a mozgalom kapcsán egyaránt. 

Aki külföldi üdüléséről vagy egyéb, szakmai útjáról hazatért, akármit nem hozhatott át a határon a szigorú határellenőrzés miatt. 1983 őszén egy magyar újságíró tartott hazafelé Nyugatról, Jugoszlávián keresztül. A vonaton a vámellenőrzés során hét, Nyugat-Európában vásárolt újságot lefoglaltak. Az újságíró kérvényezte a folyóiratok visszaszolgáltatását – hivatkozva arra, hogy a lapok nem pornóújságok, hanem társadalompolitikai, szociológiai, kulturális kiadványok lévén, azok a munkájához szükségesek. Az újságíró arra is hivatkozott, hogy az elkobzott folyóiratokban szereplő akt-fotók és a homoszexualitás témája nem tilos Magyarországon. A vámhivatal azonban elutasította a kérelmet és a folyóiratok vámkezelését, mert azok „sértik a szocialista közerkölcsöt és közszemérmet”, valamint a „szocialista együttélés szabályai szerint nem kívánatos ezen áruk behozatala” függetlenül attól, hogy nyilvánosságra kerülnek vagy sem.

A Vám- és Pénzügyőrség határozata, meleg témájú lapok elkobzásáról, 1983 (Háttér Archívum)

Gobbi Hilda, 1963 (Wikimedia)

Mensáros László (Wikimedia)

Márkus László (MTVA Fotó- és Sajtóarchívum)

Ferencsik János, 1972 (Wikimedia)

Az átlagemberek ismerete az LMBTQI emberekről rendkívül korlátozott volt, nem csoda, ha Hernádi Miklós 1976-ban (és 1985-ben) megjelent Közhelyszótárában a homokos címszó alatt ezek szerepelnek: „Ha odajönne hozzám egy ilyen, én bizony jól összeverném!”, vagy: „Én nem csinálnám, de azért megértem őket”, illetve:„Ők éppúgy tudnak féltékenyek lenni, mint a többi ember” és végül: „Miről ismerni meg őket? Ők miről ismerik fel egymást? Van-e titkos jelzésük?” A titkos jelzéssel kapcsolatban elterjedt, hogy a meleg férfiak egyik belső ujjára egy kérdőjelet rajzolnak vagy tetoválnak, és így ismerik fel egymást.. De az is elterjedt, hogy a heteró és a meleg férfiak nem ugyanabban a fülükben hordanak fülbevalót. És ismét a Közhelyszótár szócikke: „Minden nagy művész homokos.”

Terjedtek is pletykák népszerű művészekről, ismert emberekről, Gobbi Hildáról, Melis Györgyről, Márkus Lászlóról, Mensáros Lászlóról, Ferencsik Jánosról, Antal Imréről stb., hogy a saját nemükhöz vonzódnak. 

Temessy Hédi a Ballagás című filmben, 1980 (Wikimedia)

A közvélemény a Kádár-korszak végére sem sokat változott az LMBTQI embereket illetően. Az átlagember jókat nevetett a buzivicceken, viccelődött pl. az Egymásra nézve című film témáján, a köznyelv úgy tartotta: „péntek a buzik napja”. A Modern Hungária együttes egyik számát parodizálók pedig azt énekelték: „Csókszor csók, gyere pénteken, nem árthat az AIDS nekem…” 

A korszak LMBTQI témái a médiában

Ezekben az években a közvélemény leginkább a bulvár vagy bűnügyi hírekből értesülhetett az LMBTQI emberekről Magyarországon. Az 1969-es New York-i Stonewall-lázadásról például egy sort sem írt a magyar sajtó, a nemzetközi LMBTQI témájú hírekről is csak keveset. Arról azonban jelent meg cikk, hogy két idősebb férfi házasságot kötött Izraelben.

Jolánból József lett, Esti Hírlap, 1963. május 8. (Háttér Archívum)

1963 májusában az Esti Hírlap Jolánból József lett című cikkében arról ír, hogy egy 55 éves férfi házasságát felbontotta a bíróság, mert „kiderült, hogy hermafrodita” (a mai fogalmaink szerint: interszex). Az illető 45 éves koráig nőként élt, majd „engedéllyel férfivá nyilvánították” (értsd: kiállították neki a nemi identitásának megfelelő iratokat, amelyben férfi nem és név szerepelt), ezután két házasságot is kötött, első feleségével 8 évig élt együtt. A második felesége nyújtotta be a válókeresetet. A Fővárosi Bíróság felbontotta a házasságot, amiért „a férj felelős, mert rendellenességeit házasságkötés előtt elhallgatta. Ennek következtében a házasság annyira feldúlt lett…” 1963 őszén másodfokon a Legfelsőbb Bíróság is érvénytelenítette a házasságot. 

Az interszex emberekről (akikre akkoriban a „hermafrodita” kifejezést használták) egyébként a népszerű tudományos lapokban (Élet és Tudomány), illetve a szaklapokban (Orvosi Hetilap) az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején is jelentek meg korrekt cikkek.

A Felszabadulás téri bandáról szóló híradás. „Uncsaku” és a 13 rabló, Esti Hírlap, 1982. július 1. (Arcanum)

Ugyancsak a hatvanas években történt bűneset: Nagy Lászlóné boltvezető „erkölcstelen életet élt, amellett természetellenes hajlamai is voltak.” Miután „más nőt akart befogadni lakásába”, korábbi barátnőjét ciánnal megmérgezte. 1963-ban Zuglóban, a Rákos-patakban holtan találtak egy 55 éves munkást. A nyomozás szálai a férfi feleségéhez és annak albérlőihez vezettek, a körülmények és szereplők konfliktuskezelési módszerei, valamint a férfi alkoholizmusa mellett mindhármukról kiderült, hogy leszbikus vonzalmak kötik össze őket. A férfit a két albérlőnő megverte, majd kivonszolta a patakhoz, és hagyták meghalni. A három nőt először halálra, majd 20 évre ítélték, a bíróság súlyosbító körülményként vette figyelembe a leszbikus viszonyt, amelyet a bűntett indítékának minősített. A leszbikus viszonyról a sajtó nem számolt be, csak egy rendőrségi folyóirat tette ezt közzé később.

A nyolcvanas évek elején a Magyar Televízió hírhedt bűnügyi magazinja, a Kék fény – és más sajtótermék is – beszámolt egy bandáról, akik nyilvános illemhelyekre jártak (főként az akkori Felszabadulás térre), ahol melegekkel ismerkedtek, majd elcsalván őket, kirabolták és bántalmazták áldozataikat. A bandatagok sok év fegyházbüntetést (a vezérük 11 évet) kaptak. A hetvenes-nyolcvanas években a melegek többnyire negatív összefüggésben jelentek meg a lapokban: gyilkosság áldozataként, gyermekmolesztálóként,  ami a negatív sztereotípiákat csak erősítette.

„Tamásnak neveznek, pedig Giulia vagyok”, Esti Hírlap, 1986. augusztus 8. (Arcanum)

1986-ban Giulia megrendítő történetét is tárgyalta a sajtó. Giulia férfinak született, Tamásként anyakönyvezték, de ő a női identitást érezte magáénak. Nőnek öltözve tört be a Szépművészeti Múzeumba (a korábbi elhíresült 1983-as betörést véve mintául), hogy a képek ellopásával nővé operáltatásának költségeit követelje ki az államtól. Az ügy kapcsán az Esti Hírlap újságírója megkeresett szakembereket is. Az egészségügyi minisztériumi tisztviselő szerint ilyen műtétre akkoriban csak fejlődési rendellenesség miatt került sor, Nyugaton vannak „interszexuális műtétek”, de ezek csak részleges eredménnyel járnak. Szerinte az adott ügy inkább pszichés problémára utal. Egy pszichiáter szakember szerint pedig a transzszexualitás személyiségzavar, amelyen talán pszichiátriai kezeléssel lehet segíteni, de műtétre nincs lehetőség.

Egy humorosnak szánt illusztráció az AIDS-ről, Délmagyarország, 1988. június 24. (Hungaricana

A szexualitás kérdése a 80-as évek Délmagyarországában

A Kádár-korszak esetében  érdekes megnézni, hogy az országos sajtó mellett miként jelent meg a téma a vidéki nyomtatott sajtóban. Ennek érdekében médiaelemzést végeztünk a Csongrád-Csanád megyei Délmagyarország napilapon, hogy megnézzük, hogyan jelennek meg a szexuális kisebbségi csoportok egy vidéki sajtóorgánumban a nyolcvanas években. A kutatás azért is szükséges, mert az LMBTQI kisebbség médiareprezentációinak vizsgálata során ezidáig főképp a fővárosi orgánumok (Est, Nők Lapja, Ifjúsági Magazin stb.) kerültek fókuszba, a vidékiek kevésbé. Kutatásunkban a szexuális kisebbségi csoportok megjelenése mellett – olvasva a hírlap cikkeit az elemzett időszakban – nagy hangsúlyt fektettünk a nemiség, a szex és a szexualitás köznapi megjelenésére, ugyanis azt tapasztaltuk, hogy a két téma erősen összekapcsolódott. A „nyugati szabados szexualitás” beáramlása az időszak első felében jelentős számú cikket generált, a szexuális minták, melyeket a fiatalok a televízióból, könyvekből, magazinokból és zenéből tanulhatnak el, rossz hatást gyakorolnak rájuk és felbomlasztják azokat a szocialista, konzervatív normákat, melyek eddig értékként funkcionáltak hazánkban. A szocialista rendszer nem tiltotta a szexről való kommunikációt, ugyanakkor nem volt egységes irányvonal a médiában, így ahány cikk, illetve szerző, annyi vélekedés olvasható a Délmagyarország hasábjain a témában. Ugyanez igaz a szexuális kisebbségi csoportok megjelenésére is. Az időszak első felében főként a homoszexuálisok jelentek meg váltakozó hangsúllyal és szóhasználattal. A velük kapcsolatos cikkek száma ugrásszerűen megnőtt 1985 szeptemberében, amikor az orgánum először cikkezett a HIV hazai megjelenéséről. Más csoportok, így a leszbikusok, transzneműek, interszexuálisok és biszexuálisok elvétve, egy-egy cikk erejéig tűnnek fel, szintén váltakozó hangnemben. A 80-as évek második felében a HIV kapcsán megjelent az az álláspont, hogy a vírus a nyugati szabados szexualitás beáramlása miatt szedi hazánkban áldozatait, ugyanakkor ez az évtized végére eltűnik, a kór súlyosságáról, a fertőzöttek védelméről és az ellenszerről adnak leginkább számot a hírek. Emellett a korszak végén pont a Délmagyarország hasábjain jelent meg az első híradás a Homeros Egyesület tervezett megalapításáról.

Lux Elvira (Wikimedia)

A jóval kisebb számú közönséghez eljutott lélektannal foglalkozó tudományos művek szakszerűen, a korszak nemzetközi irodalmát is ismerve közelítették meg a homoszexualitás témáját. Ahogyan Borgos Anna is felhívta rá a figyelmet, a fő vonal mindig a férfi homoszexualitás, és a nők szerelme, a leszbikusok csak a meleg férfiakkal összehasonlításban jelennek meg, a leszbikusság a pszichiátria számára is kevésbé látható. Ugyancsak ő írja, hogy a korszak lélektan szakértői „miközben az objektív és elfogulatlan tudomány pozíciójából beszélnek, többnyire a hagyományos nemiszerep-normákat és családi ideálokat erősítik meg”, illetve a kor szakirodalmában nem jelenik meg a meleg, leszbikus, biszexuális identitás választható és egészséges életformaként, a nyolcvanas években kezdik csak vizsgálni ezeket a kérdéseket. 

Több emberhez jutottak el az ismeretterjesztő, felvilágosító célú (orvosi) könyvek, amelyekben a családi életre nevelés, a „helyes” nemi élet kérdéseiben próbálták eligazítani a fiatal vagy felnőtt olvasókat. Népszerűek voltak a hetvenes évektől a különböző újságok tanácsadó rovatai, amelyekben pl. a korszak két legismertebb szexológusa, Veres Pál és Lux Elvira válaszolt az olvasók leveleire, és több fontos szexológiai könyv is megjelent a hetvenes-nyolcvanas években, többek között Buda Béla vagy Szilágyi Vilmos tollából, amelyek a homoszexualitással kapcsolatos orvosi megközelítés jelentős változását mutatták.

Szilágyi Vilmos (YouTube)

„A homoszexualitás értékelése az utóbbi évszázadban sajátos változáson ment át. Eredetileg bűncselekménynek tartották és üldözték. A különféle büntető szankciók a világ sok országában egészen a legutóbbi évtizedekig érvényben voltak. Közben azonban mindinkább terjedt az a felfogás, hogy nem bűnről, hanem betegségről van szó, amit nem büntetni, hanem gyógyítani kell. A legutóbbi évtizedekben aztán ezt is kezdték kétségbe vonni. A szexológusok ma már általában egyetértenek abban, hogy a homoszexualitás nem betegség, hanem egyszerűen a szexuális beállítódásnak és viselkedésnek egy kevésbé elterjedt változata.” (részlet Szilágyi Vilmos: Szexuális kultúránkról című könyvéből, 1986)

Érdekes forrás a nyolcvanas évekből a Telefondoktor egyik „adása”. Az érdeklődők felhívhattak egy telefonszámot, melyen hetente különböző egészségügyi kérdésekkel kapcsolatban kaphattak válaszokat. Valójában mindig más és más személy, az illető kérdés legjobb szakértője írta a szöveget, melyet szalagra vettek. A legnépszerűbb témák a szexuális élettel voltak kapcsolatosak. Ezek közül az egyik a homoszexualitással foglalkozott. 

A Telefondoktor homoszexualitással foglalkozó „adásának” leirata, 1982 (Kelet-európai Információs Központ magyarországi anyagai, HOSI Wien)

1990 előtt a homoszexualitásról a médiában alig lehetett hallani. Ha igen, akkor is többnyire értelmiségi rétegműsorokban (pl. a Magyar Rádió a Bagoly című műsorában), jellemzően a késő esti műsorsávban. A Magyar Rádió Halló itt vagyok? című műsorában Szilágyi János beszélgetett a hozzá forduló hallgatókkal, többek között melegekkel is. Kern Andrásnak a műsorról készült nyolcvanas évekbeli paródiájának nagy derültséget kiváltó része volt, amikor az egyik hívó-hallgatóról kiderült, hogy homoszexuális férfi.

(Kern András, Szilágyi János: Halló! Itt vagyok!, Rádiókabaré, 1982)

Kern András (középen, elől, térdre ereszkedve) a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabban, 1973. Fotó: Benkő Imre (MTVA Sajtó- és Fotóarchívum)

A rangos szépirodalom tekintetében a Kádár-rendszer kultúrpolitikája büszkélkedhet azzal, hogy a legfontosabb LMBTQI műveket lefordították magyar nyelvre és kiadták azokat. Csak néhány példa: Roger Peyrefitte: Különleges barátságok; Stefan Zweig: Érzések zűrzavara; James Baldwin: Giovanni szobája; Per Olov Enquist: A tribádok éjszakája; Christopher Isherwood: Isten veled, Berlin!; J. D. Salinger: Zabhegyező; Thomas Mann: Halál Velencében; Panait Istrati: Kyra Kyralina; Robert Musil: Törless iskolaévei. De említhetők André Gide, Alberto Moravia, Marcel Proust, Truman Capote, Jerzy Andrzejewski és mások regényei, Kavafisz, Apollinaire versei stb. E könyvek a világirodalom azóta is legelismertebb LMBTQI témájú műveivé kanonizálódtak. Az LMBTQI témájú magyar szak- és szépirodalmat részletesen külön fejezetben tárgyaljuk.

A televízióban bemutatott filmekben, tévéjátékokban, tévéműsorokban, valamint a moziforgalmazásban is előfordult az LMBTQI téma, ezekről  is  külön fejezetben szólunk.

Természetesen az LMBTQI témával találkozhattunk az opera és a színház világában is. A színházak a Kádár-rendszerben bátrabban mutattak be nyugat-európai, vagy amerikai modern színdarabokat  (Tennessee Williams, Arthur Miller, Edward Albee, Jean Cocteau, W. Somerset Maugham, Frank Wedekind stb.). A hazai színművek közül nagy sikert ért el Déry Tibor: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című regényéből a Vígszínházban 1973-ban bemutatott előadás, amelynek zenéjét Presser Gábor szerezte, a dalszövegeket Adamis Anna írta. Sok tekintetben az elsők között szólt olyan témákról a zene nyelvén, mint a drog, a fiatalok problémái, holokauszt, homoszexualitás. Az eredeti darabban Kern András alakította egy meleg fiú karakterét.

Homoszexualitás és opera

Több magyar operában is találkozhatunk kimondott vagy átvitt meleg utalással. Az egyik legegyértelműbb ilyen alkotás Madarász Iván Lót című operája. Ennek a második felvonásában, a Szodoma utcáin játszódó jelenetben szerepel egy homoszexuális karakter, melynek a neve is az: Homoszexuális. Érdekes körülmény, hogy eredetileg a Magyar Televízió rendelte a szerzőtől a darabot, és 1985-ben készült el. A Hungaroton-féle felvételen Kokas László énekelte a karaktert. Vajda János Márió és a varázsló (1988) című egyfelvonásos operájában átvitt utalással találkozunk, amikor is a szerző rájátszik az erotikus értelmezhetőségre, Cipolla csókja izzó erotikus hévvel történik. De Eötvös Péter Három nővér (1996-97) című operája is érdekes, amelynek bizonyos feldolgozásaiban kontratenor férfiak éneklik a nővéreket.

Lót
II. A városban
(Szodoma utcáin. A tömeg hangját halljuk.)


ÁRUS
Tessék! Tessék! Mindenből, mindenkinek, mindenkor… Az embert ma ez teszi! Eszi, nem eszi, megveszi! Apraja, nagyja, most megkapja… Boldog, aki boldogul!
PROSTITUÁLT
Örömet, örömmel! Ágytól ágyig! Ki mire vágyik!
HOMOSZEXUÁLIS
Hasonló a hasonlóval, hasonképpen hasonul.
ZSEBTOLVAJ
Fúj, vegye ki a kezét a zsebéből!

(Megjelennek az angyalok)

ANGYALOK
Békesség! Áldás! Adjatok szállást! Isten nevében.
ÁRUS
Vacsorát nálam, olcsón kínálom.
PROSTITUÁLT
Vegyen ki engem egy éjszakára!
HOMOSZEXUÁLIS
Az én kis ágyam is kiadó!
ZSEBTOLVAJ
Pardon! Most ne mozogjanak!”

(Részlet Madarász Iván: Lót című operája, II. felvonásából, A város - Tessék! Tessék! című jelenetből.)

Hangfelvétel (1998 HUNGAROTON RECORDS LTD., 1998-02-09)

Agárdy Gábor George és Gálvölgyi János Albin szerepében Jean Poiret: Őrült nők ketrece című komédiájának próbáján, Budapest, 1984. május 15. Fotó: Tóth István Csaba (MTVA Sajtó- és Fotóarchívum)

Az Őrült nők ketrece Magyarországon

1973-ban írta Jean Poiret az Őrült nők ketrece (La cage aux folles) című színdarabját, amely az 1978-ban bemutatott filmfeldolgozás révén vált igazán ismertté (a filmet Magyarországon 1980-ban mutatták be). A darab és a film alapján 1983-ban azonos című Broadway-musicalt is készítettek Jerry Herman zenéivel. A színművet 1984. május 19-én mutatta be a Vidám Színpad Horváth Tivadar rendezésében. A darabban Agárdy Gábor (1922-2006) alakította a mulatótulajdonos Georges-t, valamint Gálvölgyi János (1948–) a párját, a drag queen (a korabeli szóhasználatban: transzvesztita) fellépő Albint. 1991-ben aztán a Fővárosi Operettszínház is műsorra tűzte a darabot, Vámos László rendezésében, Haumann Péter és Németh Sándor főszereplésével. A Mások újság korabeli kritikája külön kiemelte a jól sikerült fordítást (G. Dénes György munkáját), Csikós Attila szellemes díszleteit, Kemenes Fanni látványos kosztümjeit, Imre Zoltán ragyogó koreográfiáját, valamint Haumann zseniális alakítását Albin/Zaza szerepében. Még a kilencvenes években a Karinthy Színházban is futott a darab, ott is nagy sikerrel. Ez utóbbi két előadásban több magyar drag queen előadó is színpadra lépett, köztük a Csodálatos Mandarinok.

AIDS-segélyhely nyílt, Magyar Hírlap, 1988. október 13. (Háttér Archívum)

A HIV/AIDS Magyarországon

A nagyvilágban 1981-ben azonosították a HIV által okozott tünetegyüttest. Az MSZMP Politikai Bizottságának szánt, 1985. szeptember 16-án keltezett, szigorúan bizalmas jelzetű tájékoztató szerint az orvosi szakmai kutatás Magyarországon már 1983-ban megindult, 1984 februárjában az Orvosi Hetilap hasábjain tájékoztatót jelentettek meg a betegségről, majd megszervezték a szakemberek felkészítését, és ugyanebben az évben ősszel a veszélyeztetett társadalmi csoportok vizsgálatát is elkezdték. Magyarországon 1985. augusztusban két meleg férfitől levett vérminta alapján diagnosztizálták az első magyar HIV-pozitív személyeket. 1985 őszén a Minisztertanács határozott a szűrővizsgálatok beindításáról és a lakosság tájékoztatásáról is. Az Egészségügyi Minisztérium 1988-ban adta ki az 5/1988 (V.31.) számú rendeletet a szerzett immunhiányos tünetcsoport terjedésének meggátlása érdekében teendő szükséges intézkedésekről, illetve a kötelező partnerszűrésről. 2002-ben ezt a jogszabályt az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette.

A meleg közösség is reagált a fenyegető veszélyre, és 1988-ban megalakították AIDS-segélyt, a Hematológiai Intézet AIDS laborjának, a budapesti Szent László Kórház fertőző osztályának orvosai, valamint az akkori két működő homoszexuális egyesület (Homeros és a Lambda Budapest) orvosainak összefogásával. A következő évben, 1989-ben született meg a PLUSS – Magyarországi HIV-pozitívokat Segítő Egyesület.

Romsauer Lajos, Jégverem utcai lakásának erkélyén. Fotó a Mások újság fotógyűjteményéből (Háttér Archívum)

A Homeros 1988-as alapszabályának első oldala (Háttér Archívum)

A Homeros Egyesület tagsági igazolványa (Háttér Archívum)

Homoszexuálisok – országos egyesületben, Magyar Hírlap, 1988. január 16. (Háttér Archívum)

Várják az engedélyezést, Vas Népe, 1988. február 20. (Arcanum adatbázisa)

A Homérosz egyesület megalakulása

Az első magyar meleg civil szervezet 1987-ben alakult meg formálisan Magyar Homoszexuálisok „Homeros-Lambda” Országos Egyesülete néven. A szervezet 1987. október 27-én nyújtotta be engedélyezési kérelmét az akkori Egészségügyi Minisztériumba. Ebben az időszakban még nem létezett az egyesülési törvény. A politikai változások gyorsaságára jellemző, hogy 1986-ban, amikor az egyesület szervezői először előálltak a megalakulás ötletével, az akkori egészségügyi-, és belügyminisztériumi illetékesek még kategorikusan elutasították azt. Az 1987-es megalakulást egyébként két éves előkészítő munka előzte meg, amelyet a szervezők a hatalom részéről érkező egzisztenciális fenyegetések között voltak kénytelenek megtenni. 1988 elején, a Grósz-kormány szociális és egészségügyi minisztériuma – nem kis részben az egyre terjedő HIV-járványra is figyelemmel – már hivatalosan engedélyezte a Homeros bejegyzését.

A Homeros alapító szándéklevelének első oldala, 1988. február 15. (Háttér Archívum)

Dr. Romsauer Lajos, az egyesület elnöke egy interjúban elmondta: a Minisztertanács dönthetett az ügyben, és az ötlet születéséről is mesélt:

„Az egész egy őszi sétával kezdődött a Vörösmarty téren, ott ült a szervezet leendő főtitkára egy padon, aki régi ismerősöm. Leültem mellé, beszédbe elegyedtünk, és akkor vetődött fel, hogy hallottál már az AIDS-ről? Hallottam, mondom, olvastam, borzasztó, hogy mi van. Elkezdtünk erről beszélgetni, hogy tenni kéne valamit. Szervezetlen formában semmire se megyünk. Államilag, hivatalosan az AIDS-ről akkor még nem volt szó. Akkor határoztuk el, hogy alakítunk egy egyesületet kettős céllal: célunk egyrészt a közösségünkön belül a felvilágosítás, hogy megmeneküljünk ettől a betegségtől, mert ez csupán magatartás kérdése. A másik ezzel egyenértékű cél, hogy kulturáltan tudjunk ismerkedni. Ne legyen rákényszerítve egy homoszexuális arra, hogy megalázó helyzetekbe kerüljön, atrocitásoknak tegye ki magát azért, mert ő a hasonló nemű iránt érdeklődik. E kettős cél érdekében szerveződgettünk, először egy kis 16 fős csoport, egy belső mag alakult ki, aki aztán a saját baráti körében jobbra-balra érdeklődött, így duzzadtunk fel mintegy 40 főre, és végül ez a 40 fő szervezte meg Budapesten és országosan az egyesületet. (...) A társadalom teljes keresztmetszete felvonult. A szó szoros értelmében a szemetesfiútól kezdve a Kossuth-díjas tudósig.” (részlet a Tóth László által készített, Homoszexuálisok Magyarországon című interjúból, Mozgó Világ, 1991

Részlet a Homeros Híradóbó

Meghívó a Lokál megnyitására (Háttér Archívum)

A kelet-európai szocialista országok között elsőként ismerték el hivatalosan egy meleg és leszbikus szervezet működését. (Korábban, 1987-ben alakult meg Szlovéniában – és a kelet-európai blokkban is – az első leszbikus szervezet, a Skuc-LL.) Az egyesület alakuló közgyűlését 1988 májusára harangozta be a sajtó. A Mások újság cikke szerint 1988. május 8-án meg is történt a megalakulás. A szervezet létrejötte nem kavarta fel különösképpen az állóvizet, ez talán a gyors és sűrű politikai változásoknak is köszönhető, és annak is, hogy a Homeros vezetői közül csupán egy valaki vállalta a nyilvánosságot. Dr. Romsauer Lajos (1936-2011) pszichiáter, ideggyógyász a Homeros elnökeként az első XX. századi magyar, aki nyíltan vállalta melegségét. A szervezet másik meghatározó személyisége, Ambrus Péter (1942-2012) szociológus lett a főtitkár, akiről az előző visszaemlékezésben szó van. Az egyesület egyébként a melegek és leszbikusok érdekvédelmével, HIV/AIDS megelőzéssel foglalkozott, jogi beadványokat fogalmazott, és különböző szabadidős tevékenységeket is szervezett (kirándulások, filmvetítés a Vörös Csillag moziban, idegen nyelvtanfolyamok, HIV/AIDS szűrés, diszkóhajó stb.), az egyesület önkéntesei híradókat is összeállítottak. Az első időszakban a Lokál nevű szórakozóhelyet is az egyesület működtette a budapesti Kertész utcában. És ebben az időben nyíltak a Sarokház, valamint az Arizona nevű meleg mulatók is Budapesten.

Dr. Romsauer Lajos bejelenti a Homérosz megalakulását, 1988, YouTube

Az első kelet-európai LMBTQI konferencia résztvevői Budapesten, 1987. november (Háttér Archívum)

A kelet-európai LMBTQI csoportosulások támogatására a Nemzetközi Melegszervezet (IGA, 1987-től ILGA) 1982-ben létrehozta a Kelet-Európai Információs Központot (Eastern Europe Information Pool – EEIP). Az Andrzej Selerowicz lengyel aktivista vezetésével Bécsben, a Bécsi Homoszexuális Kezdeményezés (HOSI Wien) égisze alatt működő szervezeti egység információkat gyűjtött a kelet-európai blokk, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság és Albánia homoszexuális közösségeiről, mozgalmairól, valamint 1989-ig bezárólag a HOSI éves jelentéseket is kiadott a homoszexuálisok helyzetéről az egyes országokban.

1987 novemberében az EEIP és a HOSI kezdeményezésére szerveződött a régió meleg és leszbikus csoportjainak első nem-hivatalos találkozója Budapesten, a Homeros szervezésében, amelyen körülbelül harminc magyar, jugoszláv, csehszlovák, kelet-német és lengyel aktivista vett részt, valamint az ILGA és Norvégia meghívott vendégei. A beszélgetések főként a homoszexuálisok életkörülményeiről és a HIV/AIDS helyzetről szóltak ezekben az országokban, valamint a jövőbeni  együttműködési lehetőségekről.

Természetesen nem mindenkinek tetszett az új egyesület alakulása. Ahogyan erről Szendi József veszprémi megyéspüspök 1988 tavaszán, Grósz Károly miniszterelnökhöz írt levelében - amelyben az állam és egyház viszonyának újragondolását, és egyházi csoportok, kezdeményezések stb. engedélyezésének szükségességét veti fel, „ha ma, hazánkban lehetőség van arra, hogy akár a homoszexuálisok egyesületi engedélyért folyamodjanak, természetellenes hajlamaik csoportos kiélésére” 

A nyolcvanas évek vége felé közeledő Magyarország a gazdasági és politikai rendszerváltással volt elfoglalva. A Demokratikus Ellenzék szamizdat lapja, a Beszélő 1987. júniusi különszámában jelent meg a Társadalmi szerződés – A politikai kibontakozás feltételei című dokumentum, amelyben jogi védelmet követeltek a szociális kisebbségeknek, nevesítve „az AIDS-fertőzésnek az átlagnál jobban kitett homoszexuális férfiak”-at.

Előző Következő