A magyarországi LMBTQI emberek története a hosszú 19. században

Kodifikációs kísérletek a 18. század végén és a reformkorban

A 18. század végén tovább folytatódott a magyarországi büntetőjogi kodifikációs folyamat. A felvilágosult abszolutista II. József halálát és II. Lipót trónra lépését követően nem sokkal ismét összehívták az Országgyűlést. Az itt elfogadott 1790/1791. évi LXVII. törvénnyel kilenc országgyűlési bizottságot állítottak fel. Az igazságügyi bizottság (Deputatio Juridica) elkezdte egy új büntető törvénykönyv kidolgozását, a javaslat végleges verziója pedig 1795. február 1-re készült el. A tervezet a szemérem elleni bűncselekményeken belül az erkölcsök megrontására irányuló bűntettek között tárgyalta a „természetellenes fajtalankodás”-t. Az 51. § a következőképpen fogalmazott: „bünteti az önmagán, hasonnemű vagy különnemű személyekkel, végre az állaton véghezvitt fajtalankodást”. A büntetés azonban „csak carcer”, vagyis börtön lett volna (a rendelkezésre álló néhány forrás is azt erősíti meg, hogy ekkoriban már nem igen alkalmazták a halálbüntetést ebben az esetben – 1793-ban például Pető János szegedi sebészorvost, 1799-ben pedig Pesten Szakál Pétert hatévi börtönre ítélték szodómiáért).

A tervezet végül nem jutott el oda, hogy az Országgyűlés tárgyalja. Az 1827. évi – kisebb jelentőségű – büntető törvénykönyv-javaslat szintén taglalta a természetellenes fajtalankodás tényállását, de ezt sem fogadta el az Országgyűlés. A következő büntetőjogi javaslat az 1843-44. évi országgyűlésre készült el. A sok szempontból haladó szellemiségű, a reformkor eszméit magában foglaló tervezet az ún. „egyéb bujaságbeli bűntettek” között tárgyalta a csábítást és a „természet elleni közösködés”-t. A 229. § így fogalmazott: „Természet elleni közösködésnek (sodomia et bestialitas) legnagyobb büntetése három évi rabság leend.”

A paragrafus az országgyűlési vitában is felmerült. Báró Sztojka Imre például a következőképpen fogalmazott: „Ez olyan természet elleni borzasztó bűn, mely az emberiséget fellázasztja, ezért tehát a három év helyett örökös rabságot kívánok.” A hozzászóláshoz csatlakozva, az elnök is kevesellte a büntetést, „mert ez a természeti ösztönnek rettentő lealacsonyítása”, a többség azonban változatlan formában elfogadta a javaslatot. Azonban ez a törvényjavaslat sem jutott el az elfogadásig, így az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat országos szinten továbbra is szabályozatlan maradt.

 

Kevés információnk áll rendelkezésre azzal kapcsolatban, hogy a szokásjog alapján miként kezelték a kérdést a korabeli bíráskodási gyakorlatban. A kivételek közé tartozik az az 1820-as debreceni bűnper, mely azt is megmutatja, hogy bizonyos esetekben még ekkor is halálbüntetés járt a szodómiáért. A helyi ún. „fekete könyvek” őrizték meg a szigorú kálvinista erkölcsöket hirdető város legsúlyosabbnak tartott bűncselekményeit, köztük Nagy Sámuel tanácsdai nótárius (jegyző) és szolgája, a Nagylevinckről származó Csanádi József ügyének jegyzőkönyvét, köztük a vallomásokat és az ítéletet. Az ügy azzal vette kezdetét, hogy a szolga jelentette fel gazdáját és egyben saját magát is a „fertelmes cselekedet” elkövetésével (a pontos indítékról nem tudunk). A házas jegyző nem tagadta a tett elkövetését, ám azt állította, hogy a szolga vitte bele a dologba. Végül mindkettejüket elítélték, ám különböző módon:

„A Bihar Vármegye Törvény Széke előtt felvett Büntető Per tényállása a következő:
Nagy Sámuel, Csanádi Józsefnek (a szolgáló) barátságát azzal vívta ki, hogy magával egy asztalnál etette és szép ruhákat vásárolt neki. A bizalom következtében megtudta, hogy Csanádi József már korábban is vétett a Természet Törvénye ellen. Cselekedetét régóta űzte, s igyekezett azt eltitkolni mindenki, s elsősorban Nagy Sámuel elől. Ez nem sikerült, s Nagy Sámuel végül szövetséget kötött.
Nagy Sámuel szintén a Természet Törvénye ellen vétett, mikor a bizalommal visszaélve a szénába dűtötte Csanádi Józsefet, s annak szeméremtestét huzigálta. A bűnöket tetézvén gyakran kijárt az ólba, és először is szolgálójának szeméremfejéből a magot kivervén, a magáét annak hátulsó lyukába tette, helyeztette, s úgy buja indulatjának eleget tévén, azt minden héten cselekedte.
Ezen bűneit immáron nem is tagadja, s szodomai bűnét azzal kívánja könnyíteni, hogy a felesége durvasága vette arra, – hogy megutálván feleségét, – annak a Csanádi Józsefnek adja magát, kinek hűségét maga iránt tapasztalta.
Nagy Sámuel kívánja az esethez hozzá tenni: szégyeli, hogy az asszonyi nemet elfelejtette.
(...)
Ítélethozás:
Nagy Sámuelt noha bűneit beismerte, de szodomai mellett paráznaságot is elkövetvén, mások intő példájaként, magának pedig megérdemelt büntetésként, hóhér általi fővételre és megégettetésre ítéli.
Csanádi Józsefet a halálos ítélet alól felszabadítván, egy és fél esztendeig áristommal [börtönbüntetéssel] és minden harmadik hónapban pellengérre állításra és hóhér általi elvezetésre ítéli.
Kelt, Bihar Vármegye Törvény Széke előtt 1820. március 21-én.” (A Hajdú-Bihar megyei Levéltár anyagai alapján idézi: Varga Attila Tibor Csókok a gőzben című művében)

Kertbeny Károly, a szóalkotó

A 19. század érdekes figurája volt Kertbeny Károly (eredeti neve: Karl Maria Benkert; 1824-1882) osztrák-magyar bibliográfus, író, műfordító, korai „melegaktivista”. Fiatalon a könyvkereskedelemben dolgozott, majd újságíró lett. 1846 és 1875 között kisebb-nagyobb megszakításokkal külföldön élt, Franciaországtól Anglián át Németországig. Elsődleges céljának Magyarország és a magyar irodalom külföldi megismertetését tekintette. Elsőként fordította németre Petőfi Sándor műveit, de Arany János, Jókai Mór és Vörösmarty Mihály műveit is tolmácsolta (nem a legjobb minőségben). 1875-ben tért haza; haláláig a Rudas fürdőben élt. 1868-ban egy Karl Heinrich Ulrichs német jogásznak és aktivistának küldött levelében első alkalommal írta le a vélhetően általa megalkotott „heteroszexuális” és „homoszexuális” szavakat. Egy évvel később két névtelenül írt pamfletet adott ki (A porosz büntető törvénykönyv 143-as paragrafusa és ennek 152-es paragrafusként való fenntartása az Észak-német Államszövetség büntetőtörvénykönyv-tervezetében; A porosz büntetőtörvénykönyv 143-as paragrafusa által okozott társadalmi kár...), annak érdekében, hogy az egységes Német Császárság új büntető törvénykönyve ne büntesse a férfiak közötti szexuális kapcsolatot, az egyik írást pedig a porosz belügyminiszterhez is eljuttatta. Az 1980-as években Manfred Herzer német könyvtáros az Országos Széchényi Könyvtárban végzett kutatómunkája eredményeképpen azonosította Kertbenyt a pamflettek szerzőjeként. A homoszexuális szó aztán a 19. század utolsó éveiben terjedt el – nem kis részben Richard von Krafft-Ebing munkássága révén.

„[Az] állam nem ütheti bele az orrát abba, amit ketten kölcsönösen önszántukból a nyilvánosságot kizárva egymáson gyakorolnak, tizennégy éves kor felett, anélkül, hogy harmadik fél jogait sértenék, még akkor sem, ha ez mindkét fél számára a legsúlyosabb következményekkel is járna.” (részlet Kertbeny Ulrichsnak írott, 1868. május 6-i leveléből, melyben a veleszületettségre való hivatkozás ellen érvel – Holländer Dániel fordítása)

150 éve megnevezve: Kertbeny Károly, az első melegjogi aktivista online kiállítás  »

A Csemegi-kódex

Kertbeny és Ulrichs aktivista munkája nem hozott eredményt: a Német Császárság 1871-ben elfogadott új büntető törvénykönyvének 175. §-a, nagyjából a porosz szabályozást átvéve az „erkölcstelen természetellenes aktusokat” öt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtotta. Európa több országában is ekkoriban, az 1860-as, 1870-es években születtek meg az első egységes büntető törvénykönyvek, és ezek is zömmel tartalmazták a férfiak közötti szexuális kapcsolatok büntetését (a nők közöttit csak néhány országban, így például Ausztriában büntették). Magyarország esetében ez 1878-ban történt meg.

Az első magyar Btk.-t, kodifikátora, Csemegi Károly igazságügyi államtitkár után Csemegi-kódex-nek is nevezik, melynek javaslatát 1874-ben nyújtották be az Országgyűlésnek. Annak XIV. fejezete foglalkozott a szemérem elleni büntettekkel és vétségekkel, melynek eredetileg a 228. és 229. paragrafusa taglalta a „férfiak között véghezvitt fajtalanság”-ot, mint vétséget és bűncselekményt. Ez a két szakasz az elfogadott törvénykönyvben (1878. évi V. törvény) már a 241. és 242. §-ként szerepelt, valamint kapcsolódott hozzá a több bűncselekményre is vonatkozó 250. §: 

„241. § Férfiak között véghezvitt fajtalanság, ugyszintén embernek állattal elkövetett fajtalansága: a természet elleni fajtalanság vétségét képezi, és egy évig terjedhető fogházzal büntetendő.
242. § A természet elleni fajtalanság bűntették képezi, és öt évig terjedhető börtönnel büntetendő: ha az férfiak között, erőszakkal vagy fenyegetéssel követtetett el; ha pedig büntett a sértettnek halálát okozta: életfogytig terjedő fegyházzal büntetendő.
(...)
250. § Az ezen fejezet előbbi szakaszaiban megjelölt cselekmények, amennyiben bűntettet képeznek, a megállapított büntetések fölött hivatalvesztéssel is büntetendők.”
 

Mint az látható, a Csemegi-kódex – előzményeihez hasonlóan – csak a férfiak közötti szexuális kapcsolatot bűntette, akkor is, ha kölcsönös beleegyezésen alapult, és bűncselekmény esetén hivatalból való elbocsátás is járt érte. Az új törvénykönyv 1880. szeptember 1-én lépett életbe, és egészen 1962. július 1-ig, az új büntető törvénykönyv hatályba lépéséig érvényben volt. A leszbikus kapcsolatok büntetlenségével kapcsolatban több magyarázat is van, így például Belky János törvényszéki orvos kommentárja:

„Büntető törvénykönyvünk a nő között űzött fajtalanságot a természet elleni fajtalanságnál nem említi, minek okát nem annyira a fajtalanság ezen nemének ritkaságában (...), hanem inkább abban kereshetjük, hogy a felnőtt nőszemélyek által egymás között űzött fajtalanság bűnössége alapját, vagyis az erkölcsi érzület durva megsértését, a természet rendjének észellenes mellőzését, az emberi méltóság lealacsonyítását, az ember szellemi és physikai egészségének aláásását (...) tekintve, távolról sem bir azzal a moralis és büntetőjogi jelentőséggel, mint a férfiak között űzött fajtalanság.” (részlet Belky János: Törvényszéki orvostan (1895) című művéből)

Hozzá kell tenni, hogy a „természet elleni fajtalanság” elkövetését adott esetben nem volt egyszerű bizonyítani. Azonban ha nem aktus közben, szemtanúk előtt történt a tettenérés, akkor is lehetőség volt az eljárás során igazságügyi szakértők bevonására. Belky János egy másik, törvényszéki orvosoknak szóló tankönyvében például a következő szerepel a lehetséges elváltozások vizsgálatával kapcsolatban:

„A paederastia űzése által létrehozott elváltozások különböznek természetesen a szerint, a mint az illető férfi vagy nő szerepét játszotta, azaz active vagy passive működött közre. (...) Egészen friss esetekben ondószálcsák kimutatására kell törekednünk. Mindezen sérülések néhány nap alatt teljesen visszafejlődhetnek, s így belátható, hogy az egyszer végrehajtott paederastiának bizonyítékait csak rövid idő mulva megejtett vizsgálat által vagyunk képesek constatálni.” (Részlet Belky János: A törvényszéki orvostan alapvonalai, különös tekintettel az új magyar büntető törvénykönyvre című művéből (1880)

Arra vonatkozóan, hogy mennyire alkalmazták a törvénykönyv 241. és 242. passzusait, illetve mennyi természet elleni fajtalanság ügy volt, nem állnak rendelkezésre információink, az 1945 előtti peranyag ugyanis szinte kivétel nélkül megsemmisült. A rendőrség a nyomozást megkönnyítendő, homoszexuális listákat vezetett. Rendőrkapitánysági szinten már az 1870-es, 1880-as évektől léteztek nyilvántartások, melyek egységesítése 1909-ben történt meg, az Országos Bűnügyi Hivatal felállításával. Korabeli tudományos publikációk és újságírói munkák alapján tudható, hogy ezekben a listákban homoszexuális személyek is szerepeltek. Sőt, Nemes Nagy Zoltán neurológus  1934-ben megjelent, Katasztrófák a szerelmi életben. Sexualpathologiai tanulmányok című könyve Homosexualisok Budapesten fejezetében úgy fogalmaz, hogy az „egész világon Budapest az első világváros, ahol a homosexualisokról félhivatalos jellegű »nyilvántartás« készül. Az ismertebb, mondjuk notórius homosexualisokat, akik között elsősorban a »zsarolók« értendők, a rendőrség összeírta és nyilvántartja. Ez elsősorban rendészeti szempontból fontos, mert hiszen a férfi-homosexualisokat, mint kísérő árnyak követik és fenyegetik a zsarolók”. Egészen érdekes az a rendőrségi lista, amely a millenniumi ünnepségek megrendezésére bűnügyi szempontból veszélyes személyek adatait tartalmazta, és  1896-ban nyomtatásban is megjelent, A rovott egyének betűsoros névjegyzéke címmel. Ebben Wáchter János Frigyes Károly Miksa (született: 1872-ben, Wurzenben) borbély neve mellett azt is feltüntették a szerkesztők, hogy az illető „buzeráns”.
 

A homoszexualitás a 20. század elejének tudományos írásaiban

A 20. század elején a születőben lévő pszichoanalízis és a szexológia is foglalkozni kezdett a homoszexualitással. Magyarországra elsőként külföldi szerzők művei jutottak el a témával kapcsolatban, például Richard Krafft-Ebing német-osztrák orvos Psychopatia Sexualis című munkája. Az agyi neurózisok négy fajtáját, köztük a „paraesthesia” (szexuális vágy nem a megfelelő célért) közé sorolt homoszexualitást is bemutató mű elsőként 1894-ben jelent meg magyarul, és az 1920-as évekig bezárólag tizenkét kiadást ért meg. A témával a pszichoanalitikus iskola atyja, Sigmund Freud is foglalkozott. Három értekezés a szexualitás elméletéről című kötete 1905-ben jelent meg Ausztriában, magyarul pedig elsőként 1915-ben. Az írások egyikében kifejtette, hogy a hetero- és a homoszexualitás a pszichoszexuális fejlődési folyamat két különböző eredménye. Ennek megfelelően nem is tekintette betegségnek a homoszexualitást, mint ahogy az egy bécsi lapnak adott 1903-as interjújából is kiderül:

„Szilárd meggyőződésem, hogy a homoszexuálisokat nem szabad beteg emberekként kezelni, mivel egy perverz irányultság még messze nem betegség. Nem kötelezne-e ez minket arra, hogy betegnek nyilvánítsunk rengeteg nagy gondolkozót és tudóst, akiről a történelem során tényszerűen kitudódott, hogy ezzel a perverz irányultsággal rendelkeznek, és akiket éppen a lelki egészségük miatt csodálunk? A homoszexuálisok nem betegek.”

Hazai szerzők közül elsőként Freud leghíresebb magyarországi tanítványa, Ferenczi Sándor (1873-1933) foglalkozott a témával (ő fordította le először a Három értekezés a szexualitás elméletérőlt is). 1902-ben írta a Női homoszexualitás (Homosexualitas feminina) című tanulmányát (mely valójában egy transz férfi esete), 1906-ban A sexuális átmeneti fokozatokról című írásában a homoszexualitás biológiai és lelki okait vizsgálta, 1911-ben pedig publikálta A homoszexualitás szerepe a paranoia pathogenesisében című művét (megjelent A homoszexualitás jelentősége a tébolyodottság kórtanában címmel is). Írásaiban kétféle homoszexuálist különböztetett meg: az alanyit, aki viselkedésében és megjelenésében is nőies, illetve a tárgyi homoszexuálist, aki férfias megjelenésű, de a vonzalma „neurosis”-os, azaz gyógyítható.

„Sok homoszexuális „nagyra becsüli” a nőt, szeretni azonban csak a férfit tudja. Így a mi paranoiásunk is; csakhogy az ő szerelme indulatmegfordítással üldöztetési tébollyá és gyűlöletté alakult át. Hogy sértettként folyton nővérét állítja előtérbe, tudattalan passzív homoszexuális fantáziáiban, melyekben azzal magát azonosítja, kell, hogy okát találja. Erre enged következtetni panasza, hogy öregasszonynak tekintik, ki kíváncsisága tárgyait meztelen tisztekben és azok alsóruháiban keresi stb. Mikor tehát szüntelen az őt üldöző férfiak sértéseiről panaszkodik, tudattalanul szexuális támadásokat gondol, melyeknek ő maga képezné tárgyát.  Látható ez esetben, miképp omlik össze a homoszexualitás nagy fáradsággal felépített társadalmi átszellemítése, valószínűleg a túlburjánzó infantilis fantáziák súlya alatt, és talán még más, előttem ismeretlen alkalmi okok következtében is, és hogyan tör át ezen átszellemített érdeklődések gyermekesen perverz alapja (exhibíció) a téveszmékben.” (részlet A homoszexualitás szerepe a paranoia pathogenesisében  című írásból, a III. eset, X. hivatalnok kapcsán, aki a szomszédban lakó, az ablakán keresztül félmeztelenül is látható katonatiszttel perlekedik)

A 19. század végén, 20. század elején megszaporodtak a kisebb-nagyobb tanulmányok, cikkek a homoszexualitás témájában, de több könyvben is olvashatott a témáról a szakközönség. Moravcsik Ernő Emil Gyakorlati elmekórtana például 1898-ból, A nemi ösztön rendellenességei című fejezetben röviden taglalta a homoszexualitást. A szerző Krafft-Ebing alapján megkülönböztetett szerzett vagy veleszületett homoszexuálisokat, valamint hivatkozott Ulrichs tevékenységére és az általa megalkotott „urning” kifejezésre is. Moravcsik művében találhatjuk az első, kifejezetten leszbikusokra történő utalást is:

„A női urningoknál pedig – a női nemnek megfelelő  ivarszervek mellett – gyakran találkozunk férfias vonásokkal, erősen kifejlett csont- és izomrendszerrel, durványos emlőkkel, néha a felső ajkon és állon, a mellkason szőrzettel, szükebb medenczével, mély hanggal, nehézkes, erőteljes járással, taglejtésekkel, a férfi nemnek megfelelő  passiókkal (dohányzás, vadászat, lovaglás, a szeszes italok élvezete stb.). Egyesek előszeretettel járnak férfi ruhában, rövidre vágják hajukat, csak a nők társaságában érzik magukat jól, azoknak udvarolnak, nő szeretőket tartanak, azok  iránt gyúlnak szerelemre.” (részlet Moravcsik Ernő Emil: Gyakorlati elmekórtan című művéből, 1898)

Porosz Mór (1867-1935) orvosnak eredetileg az orvosok és természettudósok 1907. évi vándorgyűlésén, Pozsonyban hangzott el az az előadása, mely Betekintés a homosexualitás és perversitás homályos kérdéseibe címmel még abban az évben nyomtatásban is megjelent. Ebben a szerző röviden kitér a korabeli álláspontokra, homoszexuálisok jellemzését is adja, a legtanulságosabb azonban, hogy saját praxisát is végigtekinti. A szerző a legtöbb esetben a prosztata rendellenességére vezette vissza a homoszexualitást, és több páciensét is „villanyozási” kezelésnek vetette alá, melynek során áramot vezetett a férfiak végbelébe (mindez a forrás a reparatív, azaz „kigyógyító” terápia első hazai feljegyzésének is tekinthető). Meggyőződése szerint páciensei kéjvágya ennek köszönhetően csökkent, elkezdtek érdeklődni a nők iránt, és meg is házasodtak. Három évvel később megjelent, A homoszexualitás fejlődésének okairól című művében is arról ír, hogy többségüket „szoktatással, neveléssel” meg lehet változtatni, úgy, ahogy a „kutyát rá lehet kapatni még a fekete kávéra is”. Ugyanezen írásában a következő leírást adja egy pácienséről, akit a „férfi testbe bújt női lélek” példájának tekintett, ám akit később állítása szerint „sikeresen” átnevelt:

„Rendkívül hiú, nőies természetű. Szokatlan nagy kalapot visel nyáron és keztyűt, hogy a napsugara szépségének meg ne ártson, a külső foglalkozása közben. Jeles alkalmakra festi az arczát, borotválás után fehérítő arczkrémet használt, szőrmentes arczrészét máskor is puderezi, és füzőt viselt. Nyakkendője csokorját, szokatlan gonddal és megfontoltsággal kezelte. (...) Hangja vékony nőies. Ügyesen végez kézimunkát, varr női holmikat gépen, sőt még a magasabb konyhaművészetben is otthonos. Viselkedése kokett, tetszelgő. Beszédmodora affectált. Női ruhák, toilettek, kalapok iránt, szokatlan az érdeklődése és nők között is elismert szakértője a jó ízlésnek.” (részlet Porosz Mór: A homoszexualitás fejlődésének okairól című művéből, 1910)

A századelő rendőri szakirodalmában is találkozunk a témával. A Közbiztonság (Rendőri Lapok) olyan cikkekben foglalkozott részletesen a homoszexualitással, mint A nemi ösztön kóros tévelygései (1900), Az önfertőzés és kóros nemi életről (1900) vagy a Homosexualitás a bűntettesek között (1912); A harmadik nem címmel pedig Székely Vladimir és Tábori Kornél publikált 1907-08 folyamán cikksorozatot a homoszexualitás lehetséges okairól, fajtáiról, párizsi és budapesti viszonyairól, előrevetítve későbbi nagysikerű riportkönyveiket.

A büntethetőséggel kapcsolatos első viták

A 19. század végén megjelentek az első hangok a magyarországi közéletben is, melyek a homoszexuális kapcsolatok büntetésének enyhítése vagy megszüntetése mellett érveltek. Közéjük tartozik – bár csak kisebb mértékben – a híres utazó, Vámbéry Ármin fia, Vámbéry Rusztem ügyvéd, kriminológus, aki a Jogtudományi Közlöny 1897. szeptember 24-i számába, A Btb. 241. §-a ellen címmel írt egy cikket. Az apropót az adta, hogy Németországban petíciót indítottak az ottani Büntető Törvénykönyv 175. §-a eltörlése érdekében, azt javasolva, hogy csak abban az esetben maradjon fenn a büntethetőség, ha azt 1. erőszakkal, 2. közbotrányt okozó módon, 3. 16 éven aluli egyének ellen követik el. A szerző hivatkozott német orvosok, köztük Langenbeck és Virchov 1869-es szakvéleményére, Schopenhauer érvelésére, valamint Francia- és Olaszország, Németalföld gyakorlatára, ahol „a büntethetőség megszüntetése nem von maga után káros következményeket” (utóbbival ő már nem értett egyet). Vámbéry azt is hozzátette, hogy szerinte a felhívás szövegezői elvetették a sulykot, amikor a beszámíthatóság és büntethetőség közötti összefüggésre utaltak. Az ügyvéd – a közfelfogással megegyezően – „beteges hajlam”-nak nevezte a homoszexualitást, és úgy vélte, nem kellene megszüntetni a büntethetőséget, ám elgondolkozott azon, hogy a büntetési tétel talán túlságosan szigorú. Egyben azt is megfogalmazta, hogy a büntető igazságszolgáltatás a tettes környörtelen üldözése által több kárt, mint hasznot okoz, mert gyakran valóban kiváló egyéneket tesz tönkre. Csakhogy ennek elkerülése szerinte nem a törvény, hanem a bírói bölcsesség feladata.

A korban néhány más írás is a dekriminalizáció mellett foglalt állást, így például Kramolin Gyula, aki a Huszadik Század hasábjain 1910-ben közölt hosszabb cikkében érvelt a dekriminalizáció mellett. Érdekes azon szövegrész is, ahol a rendőrség elnéző álláspontjáról ír:

„Különben a törvény idejemultságát mi sem mutatja jobban, mint hogy maga a rendőrség is (tekintélyes budapesti rendőrtisztviselőktől tudom ezt) bizonyos elnézéssel kezeli a kérdést: ha nem »muszáj«, nem vesz róla tudomást és csak külön, preciz feljelentésre üldözi, ha már épenséggel nem térhet ki előle. Kérdem: mi célja lehet egy törvénynek, melyet még a rendőrség is kegyetlennek, feleslegesnek érez, ha pedig felesleges, úgy miért kell azt fentartani?” (részlet Kramolin Gyula: A homoszexualitás kérdéséhez címmel, a Huszadik Század című folyóiratban 1910-ben megjelent cikkéből)
 

1909. március 20-án aztán – a nagy port kavart Harden-Eulenburg-affér hatására – a Magyar Jogászegyletben rendeztek szakmai vitát a Csemegi-kódex 241. paragrafusának megváltoztatásáról. Az egyik felszólaló Fischer Ignác (1868?-1926) volt, akinek A homosexualitás és annak forensikus méltatása címmel nyomtatásban is megjelent a beszéde. A Budapesti Törvényszék elmeorvos-szakértője összefoglalta a témával, kiemelten a homoszexualitás lehetséges okaival kapcsolatos kutatásokat, a homoszexuálisok szerinte jellemző külső és belső jegyeit. Tapasztalatai alapján azon a nézeten volt, hogy homoszexuális egyén csak az lehet, aki annak születik, s ha egyszer olyan, az soha mássá, legkevésbé heteroszexuálissá nem válhat. Beszédében azt bizonygatta, hogy a törvény igazságtalanul sújtja ezeket az egyéneket, ártatlanokat büntet, és célszerű lenne a Btk. 241. §-ának eltörlése (igaz, arra nem látott reális esélyt):

„Én Hirschfelddel, Merzbachchal, Näckevel s Löwenfelddel egy felfogáson vagyok s azt mondom, hogy a homosexualitás nem psychikai zavar, csak egy anomalia, hol a nemi érzet a rendestől eltérően kíván kielégítést, de az egyént, kinél ily irányban fennáll, semmi tekintetben sem teszi inferiorisabbá, mint kinél a nemi érzet az ellenkező neművel szemben nyilatkozik meg. Előfordul, hogy ezen anomalia a degeneratio más testi s szellemi stigmáival is párosul, de az esetek legnagyobb részében csak mint egyedül álló tünet jelentkezik. Mint nem tartjuk csekélyebb szellemi értékű egyénnek azt, kinek görbe orra, vagy kurtább lába van, ép úgy nem lehet s nem szabad psychikailag lekicsinyelni azt, kinél a nemi érzet a rendestől eltérőleg nyilatkozik meg.  Mivel a törvényt nem tudjuk megváltoztatni, vagy eltörölni, nekünk, kik át vagyunk hatva azon érzéstől, hogy a közfelfogás sokat vét ezen szerencsétlen a természettől a sexualis téren máskép berendezett egyénekkel, kötelességünk, hogy felvilágosítsuk az embereket, hogy szellemi tekintetben, erkölcsi érzésben teljesen egyenértékűek a normalis sexualis érzetü egyénekkel, kik megvetésre nem adtak okot, még kevésbé büntetésre.” (részlet Fischer Ignác: A homosexualitás és annak forensikus méltatása című írásából, 1909)

 Az előadást nagyszámú jogász hallgatta meg. Egy héttel később Halász Zoltán ügyvéd szólalt fel, aki a szemérem elleni bűncselekményekről, különösen a természet elleni fajtalanságról és az erőszakos nemi közösülésről beszélt, és rögtön kijelentette: ő is az abolicionizmus pártján áll. A meglehetősen nagy nyilvánosságot kapott vita ellenére nem történt változás, a természet elleni fajtalanság büntethetősége továbbra is fennmaradt.

A homoszexualitás megjelenése a korabeli sajtóban

A 19. század végi, 20. század eleji magyarországi sajtóban a homoszexualitás elsősorban bűnügyek kapcsán jelent meg. Legtöbbször nem természet elleni fajtalanság ügyekről van szó, hiszen – mint ahogy Szatmáry Sándor is írja a Nagyvárosi erkölcsökben (1908), „a törvényszék zárt ajtók mögött tárgyalja rendszerint ezeket a bűnpöröket, amelyekről tudósításokat hozni a lapoknak nem is szabad”. Ehelyett egyéb olyan bűnügyekről olvashatunk, melyekben felmerült a homoszexualitás is. Az egyik legkorábbi ilyen sajtóhír 1895-ből való: a sikkasztással vádolt Takáts Zoltán ügyvédről, ellenzéki vezérről van szó, akinek bírósági tárgyalásán a vádlott beszámíthatatlanságra hivatkozott, azt állítva, hogy „szexuális perverzitásban” szenved, s a banki sikkasztás egyik elkövetőjével folytatott „perverz viszonyt”, védekezését azonban nem fogadták el.

Az Eulenburg-botrányt követően nem sokkal egy bécsi vonatkozású üggyel is sokat foglalkozott a budapesti sajtó. A horvát származású joghallgató, Kragujevics Szpázó az osztrák fővárosban próbált kirabolni és megölni egy könyvelőt, akivel viszonya volt, de egy berlini gyilkossággal is összefüggésbe hozták, melyet egy közismerten meleg, gazdag sajtkereskedő ellen követtek el (utóbbit nem sikerült Kragujevicsre bizonyítani). Az ügy folyományaként jelent meg Tábori Kornél és Székely Vladimir Beteg szerelem című kötete, melyre alcíme (Kragujevics bajtársai) is utal.

1909. június 1-én több lap is beszámolt egy borzalmas budapesti rablógyilkosságról, melyre a Tattersallnál, vagyis a lóversenypályánál került sor hajnalban. Az áldozat egy Paut György nevű női szabó volt. „Egy huszárkatona a Tattersalnak a lóvásártér felé nyíló kapujánál kardjával agyonverte Paut György negyvennégyéves szabósegédet. A rendőri vizsgálat és a helyszíni szemle azt mutatják, hogy a szerencsétlen Paut György s a gyilkos huszár között perverz viszony volt. Szombatról vasárnapra virradó éjszakán ott találkoztak a lóvásártéren. A közhuszár pénzt kérhetett s Paut nem adott. A huszár ekkor kardjával támadt a szerencsétlen szabósegédre, s agyonverte. Véres tette után pedig elmenekült” – foglalta össze röviden a Pesti Napló, majd részletesen ismertette a bűnügyet. A rendőrök később megállapították, hogy az áldozat Spalatóban született, a „Thököly-út 6. számú házában lakott, a második emeleten 1907 november 16-ika óta Graf György mozdonyvezetőnél albérletben.” A cikk azt is hozzátette az esethez, hogy a rendőrségnek „régen tudomása van arról, hogy a Tattersal környékén bűnös üzelmek folynak, ünnepnapokon valósággal ellepik a katonák, akik visszaélnek szerencsétlen emberek betegségével”.

Két évvel később a Friss Ujság tudósított a Szövetség utcai szerelmi bűnfészek leleplezéséről, ahol 1911. március 14-én egy „fajtalan bandát” fogtak el. A Püspöky és Dolgos detektívek által vezetett rendőrök már egy ideje megfigyelték a házat, ahol Kurcz János állítólagos hangszerkészítő is lakott. Lakásába álkulccsal hatoltak be, ahol zömmel női ruhában lévő férfiak orgiája zajlott. Mint ahogy az újságíró írta, „tizenegy ember volt a szobában, felerészben nőnek öltözve, tarka czafatokkal, vörös és sárga szoknyákkal. Az  öreg Kurcz János az ágy szélén hevert, lábánál térdelt egy lila bugyogóba öltözött kancsal fiú. Négy-öt alak  tánczolt, arczpiritóan ocsmány dalt  énekelve, a szoba sarkában pedig egy  idősebb ember harmonikázott”. A jelenlévőket mind elvitték, köztük egy tüzilegényt, egy „Rózsabimbó” becenéven is ismert pincért, egy szűcssegédet, egy artistát és egy szűcsöt, valamint két kiskorú személyt. Az ügy folyományaként két héttel később „előkelő fajtalanok tirávnyáit” leplezték le, amelyen egy fővárosi ügyvéd, egy római katolikus pap, egy miniszteri tisztviselő és egy kereskedelmi iskolai diák is részt vett.

Jellemző az az 1914-es cikk Az Estből, A százados bűne címmel, amely több korabeli sajtóhírhez hasonlóan a homoszexualitást a pedofíliával mosta egybe. Nussoelbaum Rezső százados a vád szerint Hidegkúton inasgyerekeket fogadott a szolgálatába, és fenyegetéssel, erőszakos viselkedésével „természetellenes hajlamainak eltűrésére akarta őket kényszeríteni”. Találkozunk mindemellett szintén bűnügyi vonatkozású, de ma már megmosolyogtató hírekkel is. Egy 1912. szeptemberi rövidhír a Népszavából például arról tudósított, hogy egy hitelbankból az egyik bankszolga megszökött a rábízott pénzzel, három homoszexuális társával pedig Triesztbe, Bécsbe és Fiumébe mentek, a pénzből pedig női ruhákat vettek. A cikk még arra is kitér, hogy a férfit a Kálvin téren tartóztatták le, miközben púderezte magát egy lámpa alatt, és „a beteg hajlamu emberek társaságában” Zsazsa néven szokott szerepelni.
 

Ismerkedőhelyek a századelőn

A 19. század végén, 20. század elején, mint más európai fővárosokban, így Budapesten is a frekventáltabb közterek, parkok, jelentősebb fürdők voltak a férfiak kedvelt ismerkedőhelyei, valamint néhány olyan bár, kávézó és étterem, amiről általában csak az érintettek tudtak.

Szatmáry Sándor Nagyvárosi erkölcsök című, 1908-ban megjelent műve például az Erzsébet teret nevezi meg az egyik legfontosabb nyári ismerkedő helynek. Ahogy fogalmaz, „az Erzsébet tér verebei is sokat tudnának mesélni a suhogó fák alatt elhangzott férfi szerelmi vallomásokról.” Az Erzsébet tér és az ott álló Kioszk egyébként Edward Prime-Stevenson Imre. Egy emlékirat című művében is szerepel. A vélhetően a 20. század elején játszódó történet úgy veszi kezdetét, hogy Osvald angol nemes és Imre, a magyar katona összeismerkedik az Erzsébet téri Kioszkban. A szerző Interszexusok című művéből az is tudható, hogy ebben a vendéglőben a zsoldjukból megélni nem tudó katona prostituáltak is ismerkedtek kiszemelt ügyfeleikkel. Korabeli újságcikkek az Erzsébet tér és a Deák Ferenc tér sarkán működő Deák pincét is megemlítik, ahova a téren megismerkedő férfiak beültek vacsorázni, beszélgetni.

A fővárosban természetesen a férfi prostitúció is jelen volt – egyébként érdekes módon a női prostitúcióval szemben azt hivatalosan soha nem szabályozták. Különböző források olyan helyszíneket említenek, mint az Erzsébet tér, a Dunakorzó, a Városliget, valamint a fontosabb fürdők. A férfi prostituáltakról Tábori Kornél és Székely Vladimir ír érzékletesen Beteg szerelem című, 1910 körül megjelent munkájában:

„A férfi-prostituáltaknak leghasználtabb működő tere az utca. Meghatározott utcavonalak és helyek, többnyire parktájak. A beteg szerelem is hajhászsza a poézist… Alkonyodik, bokor, fa levelei szerelmesen simulnak össze. A természet int és csábit legjobban a szerelemre. S különös’, ellenállhatatlan kinzó vágyat lop be ép azoknak a szivébe, akik csak természetellenesen tudnak szeretni. Ezért szövődik többnyire a nagyvárosok ligeteiben a  férfiszerelmek kultusza. Az ösztön egymáshoz viszi őket. Egy tekintet és mindjárt tisztában vannak azzal, hogy »rokonérzéssel«  állnak-e szemben. Egymás mellé ülnek a padon. Mind közelebb simulnak, egy cirógató kézmozdulat… s a viszony kezdődik. Budapesten a liget, de elsősorban az Erzsébet-téri park tett  szert ebben a tekintetben különös nevezetességre. A szerelem betegei ott adtak egymásnak találkát. Molett idomú és csupaszképü fiatalemberek sűrűn rajzottak, kacérkodva és negédesen járva, mig a felajánlott bájaiknak alkalmas médiumot nem sikerült hálójukba ejteniök. Mára változtak a viszonyok. Az örömlegényeket sok helyről elriasztották a szakadatlan rendőrségi razziák. De a dunaparti  korzón, szükséghelyeken, a budai várkertben s főképp a gőzfürdőkben akadnak még bőven.” (Részlet Tábori Kornél és Székely Vladimir: Beteg szerelem című művéből, 1910 körül)

Szatmáry Sándor említi azt az esetet is, amikor 1903-ban a rendőrség rajtaütött a Dohány utca 36. szám alatt működő Minta Kávécsarnokon, a zsinagóga szomszédságában. A hely valójában egy kéjbarlang volt, mely a tudósítás szerint két helyiségből állt. Az elsőben a tényleges vendégek ültek, a másikban pedig zártkörű rendezvények voltak. Ezeken hetente háromszor, esténként nagyszámú férfi jelent meg, kiöltözve, erősen beparfümözve, a vendégek egy része pedig női ruhában volt és női neveket használt. Végül nem ítélték el a társaságot, mert a joghallgató, aki lebuktatta a „bűnbandát”, azt vallotta a bíróságon, hogy ugyan a hátsó szobában valóban történtek „furcsa” dolgok, így például a vendégek nőnek öltöztek és táncoltak egymással, de semmi fajtalan cselekedet nem történt. Ezért a bíróság felmentette őket.

„Páronkint ültek a férfiak és a nőférfiak, kiket beczéző női néven szólítottak. Józsefet Piroskának, Pistát Ilonkának és így tovább. Ha a női személyzet nem tellett ki a bűntanya rendes látogatóiból, akkor kisegítőül faczér pinczérek s a hetaerák barátai, a nagyvárosok ismert alakjai, a »striczik« szerepeltek. Az asztal gazdagon teritve, oldalt pamlagok, s virág és szalag mindenütt. Kilencz óra felé, amikor az elfogyasztott italok már kezdték kimutatni hatásukat, elkezdődött az enyelgés; az asztalfőn ülő »mester« átöleli jobbján ülő szive »hölgyét«, csókok czuppanása, sóhajok lebbenése hallatszik, s amikor a szenvedélyesség tetőpontra hágott, a házigazda lecsavarta a gázt s kezdetét vette az orgia. Lassankint ez a hely vonerzős lett a főváros összes pederasztái előtt s kezdték szorgalmasan látogatni a helyiséget. Előzetes megfigyelés után azután egy detektivekből álló társaság belopódzott a szentélybe és szétütött közöttük…” (Részlet Szatmáry Sándor: Nagyvárosi erkölcsök című művéből, 1908)

A botrány annak idején több újságírót is megmozgatott, többek között Tábori Kornélt és Székely Vladimirt, akik Beteg szerelem című munkájukban egy a Baross téren működő klubról is beszámolnak:

„A rendőrség hiába üldözi őket. A leleplezés óta nagyon  óvatosak s csak egyszer sikerült attól fogva tetten érni két »meleg testvér«-t. Pedig járnak nyilvános helyre is, különösen gőzfürdőbe. Van klubjuk, rendes – bár belügyminiszerileg jóvá  nem hagyott, – alapszabályokkal. Ezeknek egyik pontja például úgy szól, hogy ha egyikük meghal, valamennyi tagtárs köteles megjelenni a temetésén. Onnan nyomban elindul a többi, hogy a városban társat keressen az elárvult özvegynek, mert mind kettesben élnek s többen borzasztóan féltik a »feleségüket« a »házibarátok«-tól. A budapesti klubnak, amely a Baross-tér egyik házában volt, biztos tudomás szerint Aradon, Nagyváradon, Kolozsvárt, Pécsett, Székesfehérvárott s még egész sereg helyen van fiókja.  Sűrűn leveleznek s járatnak lapot is; a többi között a Németországban megjelenő, rendkívül díszes kiállítású Der Eigene-t.”  (Részlet Tábori Kornél és Székely Vladimir: Beteg szerelem című művéből, 1910 körül) 

Ismerkedni vagy kapcsolatot tartani hirdetés útján is volt lehetőség, de persze az erre felbátorodtak óvatosan fogalmaztak és csak barátot kerestek. Jó példa a „lesbosi szerelem” társkeresőire a Pesti Hírlapban megjelent hirdetés,  valamint egy férfiak közötti kapcsolatról tanúskodó apróhirdetés a Pesti Naplóból, 1904-ből:

Nagyon csinos, gyengéd urinő
odaadó igazi barátnőt keres, ki
vele magános óráit szívesen meg-
osztaná. Leveleket kér „Párosan”
jelige alatt főposta restante.

"Pistikémnek! Végtelenül örülök enyhülésednek.
Szenvedésedért kárpótoljon hűséges szerelmem.
Veled együttszenvedek. Teérted minden édes
énnékem, csak légy nyogodt feltűnés nincs.
Írj mielőbb számtalanszor csókol Janid"