Meleg, leszbikus, transznemű sorsok 1945 és 1956 között

A „homoszexualitás eláradása” és a rendőrség

A második világháborút követő első évek a romok eltakarításával, az újrakezdés reményével teltek, a társadalom többségének szembe kellett néznie a szegénység, a nélkülözés problémáival, illetve a nehéz időkkel járó bűnözéssel is. A Világ című lap 1947. január 2-i számában arról számol be, hogy a fiatalkorú bűnözés tanulmányozásakor derült ki, hogy megnőtt a korosztályon belül a “nemi eltévelyedések” száma. A Demokrácia című kisgazda lap 1947. nyári cikke – amelynek címe: Homoszexuális férfiak és nők árasztották el a fővárost – szerint, a háború utáni években, amíg a rendőrségen emberhiány volt, megszaporodtak a „homoszexuális bűntények” is, „a táborokból hazatértek közül is sokan váltak homoszexuálisokká”. A lap idegorvos szakértője szerint a homoszexualitás növekedését az 1940-es évek „izgalmai” – a deportálás, az internálás, a hadifogság – okozzák, az ingatag személyiségeknél kialakulhatnak különféle nemi aberrációk és perverziók, de az orvosi kezelések megoldást hozhatnak a legtöbb esetben. Az újságcikk a homoszexualitás terjedésére példákat is hoz: zajos orgiát rendező meleg férfiakat ért tetten a rendőrség; egy leány középiskolában egy hetedikes lány tíz iskolatársnőjét „szervezte be házi klubjukba, ahol lesbosi gyönyöröknek hódoltak”. Mindemellett az újságcikk szerint három budapesti színházat is “klikkszerűen kezdtek uralni” a homoszexuális színészek és színésznők, amiért a színház-igazgatóknak erélyes tisztogatási akciókhoz kellett folyamodniuk. 

Rendőrörs Csátalján, 1949. (Fortepan / Magyar Rendőr, 16479)

A világégés után természetesen egy jó ideig még elevenen élt az emberek többségének lelkében a háború és a fasizmus okozta pusztítások emléke. Gyakran olvasni a korabeli sajtóban visszaemlékezéseket az események sodrában, a fronton, a koncentrációs táborokban vagy a hétköznapokban átélt borzalmakról, illetve a német és magyar fasiszták rémtetteiről. E tudósítások egy része felidézi a korszakban élt hírhedt, vélt vagy valós homoszexuális személyeket is (pl. Ernst Röhmöt, az SA vezérét, akinek homoszexuális csapatát az ún. Hosszú kések éjszakáján mészárolták le a rivális nemzetiszocialisták 1934-ben, őt pedig később kivégezték, vagy Reinhard Heydrich-et, a Cseh-Morva Protektorátus vezetőjét, a holokauszt kitervelőjét, aki a cikk szerint szintén homoszexuális volt, bár négy gyermeke is született). 

Természetesen azért a rendészeti szervek is tették a dolgukat: a valódi bűncselekmények számának sokasodtával szervezték meg különleges egységüket (R-csoport), amelynek tagjai sikerrel vették fel a harcot az igazi bűnözőkkel, komoly szerepük volt a közbiztonság helyreállításában. A háború következtében elterjedt nemi betegségek nagy száma miatt a rendőrség intézkedéseket vezetett be és jelenteniük kellett a prostitúcióról az Erkölcsrendészeti Központi Hatóságnak – többek között azt is – hogy azt fajtalansági célzattal követték-e el.

Dr. Benjamin Olivér rendőrvezérőrnagy beszél a rendőrség műhelytitkairól, Szivárvány, 1947. szeptember 6-i számában (Arcanum)

A homoszexuálisok elleni rendőri fellépést hivatott segíteni az érintettekről vezetett nyilvántartás, amelynek létezését későbbi évtizedekben hol tagadta, hol elismerte a rendőrség. A nyilvántartás vezetésének tényéről az említett kisgazda újság mellett a Szivárvány című lapban Dr. Benjamin Olivér rendőrtábornok is nyilatkozott. A Rendőrségi Szemle egy 1956-os számában a homoszexualitást bűnüldözési szemszögből taglaló cikkben is szerepel, hogy fényképes nyilvántartást vezetnek a homoszexuálisokról. Az 1958-as Bűnügyi nyilvántartási utasításban is szabályozták, hogy a bűnözéssel gyanúsított személyek előzetes nyilvántartásában országosan kell szerepeltetni a homosexuálisokat (sic!). A Homosexuális nyilvántartásban rögzíteni kellett pl. a homoszexuális személy baráti körét, esetleges női becenevét, ill. „a fajtalankodás módszerét” is. 

Az 1958-as Bűnügyi nyilvántartási utasítás részlete (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, 50-6/5-1958, abparancsok.hu)

Az 1945 és 1948 közötti viszonylagos demokratikus korszak után, a sztálinista diktatúrában a meleg, leszbikus és transznemű emberek jobban ki voltak téve a hatalom önkényének, az állambiztonság, a hírhedt ÁVÓ (BM Államvédelmi Osztály), később ÁVH (Államvédelmi Hivatal) által végzett hírhedt koncepciós eljárásoknak, ügynök-beszervezési kísérleteknek. 

A kommunisták által a háború után megkezdett, a számukra kényelmetlen és kellemetlen személyeket érintő tisztogatási akciók, büntetőperek, internálás részleteiről, valódi okairól, megszervezettségéről csak évtizedekkel később lehetett igazán pontos információkat szerezni. Ebben a korszakban még a félelem és az elhallgatás légköre uralkodott. A szovjet munkatáborokban előforduló homoerotikus kapcsolatokról is csak jóval később jelenhettek meg művek. (Vaszilij Grosszmann Minden folyik című műve, amely a szovjet munkatáborokban előfordult leszbikus kapcsolatokról is szól, 1970-ben jelent meg először Frankfurtban.) A magyar internálótáborokban, az Államvédelmi Hatóság börtöneiben előfordult homoszexuális kapcsolatok ma még jórészt feltáratlanok. Egy 2014-es tanulmány tesz említést a Horthy-korszak hírhedt rendőrdetektívének, Hain Péternek a felesége, Sándor Gizella leszbikus kalandjairól, amelyek internálása alatt történtek.

 

Tervek a Csemegi-kódex reformjára

A korszakban még érvényben volt a hírhedt Csemegi-kódex passzusa, amely alapján fogházbüntetésre ítélhetők a felnőtt, kölcsönös beleegyezésen alapuló homoszexuális kapcsolatot létesítő férfiak is, nemcsak az erőszakkal kikényszerített, illetve kiskorúakkal végzett cselekményeket elkövetők. 1947-ben felmerült a magyar büntető törvénykönyv módosítása. A Világ című lap tudósítása szerint két bizottságot hoztak létre erre a célra. Az egyik az Igazságügyminisztériumban működött, a másik pedig egy kúriai bíró vezetésével véleményező és javaslati hatáskörrel rendelkezett. Meglehetősen előremutató változtatásokat javasoltak a javaslattevő büntetőjogászok: töröljék el a halálbüntetést, alkossák meg a munkaerő büntetőjogi védelmét, ne büntessék a házasságtörést, illetve a homoszexualitást sem. 1947 nyarán már arról cikkezett a Demokrácia című kisgazda lap, hogy az igazságügyi tárca homoszexualitás büntetlenségét célzó javaslatot nem tárgyalt, de ilyet nem is kapott, ezt csak jogász szervezetek javasolták. A kérdés ekkor tehát még lekerült a napirendről.

Az ún. „fajtalanság” (így nevezik a korabeli büntetőjogban az azonos nemű férfiak közti szexuális cselekményt) miatt indult bírósági eljárásokat tudományos igénnyel Takács Judit szociológus-történész és kutatócsoportja kezdte feldolgozni 2013-ban. (lásd: Meleg század, 2018) Az ítéletekből az is kiderül, hol ismerkedtek akkoriban azok a személyek, akiknek az ügye bíróságra került. 

Természet elleni fajtalanság peranyaga, a Pesti Központi Kerületi Bíróságról, 1950-es évek (Takács Judit)

A Nyugati (Marx) tér, Népbüfé (Ilkovics), 1953 (Fortepan / UVATERV, 3698)

Tejvendéglő (Hungaricana / Budapest Főváros Levéltára)

A Dunakorzó, népszerű ismerkedőhely Budapesten, a 20. század első felétől a század végéig  (Wikimedia)

Találkahelyek a korszakban

Ezekben az években a klasszikus ismerkedőhelyek – Népliget, Városliget, egyéb közparkok, pályaudvarok, csempebárok (azaz nyilvános WC-k a meleg szlengben), strandok, Gellért, Rác, Rudas, Király, Széchenyi fürdők, illetve a Dunakorzó mellett az akkori Marx téri Népbüfé, a Tejvendéglő, a Sörszanatórium jelentett új lehetőségeket. A korszakban alapvetően nagy nehézséget jelentett a lakáshiány, amely természetesen a meleg, leszbikus, biszexuális emberek ismerkedési és találkozási lehetőségeit is megnehezítette.

A közfürdőkben való ismerkedés sem volt teljesen veszélytelen. A meleg férfiak helyzetét gyakran használták ki bűnözők haszonszerzésre, és a rendőrség is alkalmazott csaliként nyomozókat a fürdőkben, akik aztán lebuktatták a meleg férfiakat és eljárást indítottak ellenük.

A Rákosi-korszak politikai hangulatára jellemző a lengyelkápolnai párttitkár meggyilkolásának kezelése is. 1950-ben agyonverték Kiss Imrét, a Magyar Dolgozók Pártja volt községi titkárát, akit iszákossága miatt le is váltottak korábban, megbotránkoztató viselkedése köztudomású volt. Rendszeresen zaklatta a lakosságot, különösen a fiatal legényeket. Egy italozós este után a zaklatásokat megelégelték a fiatalok, és agyonverték a férfit. Az államvédelem elhallgatta a homoszexuális indítékot, és Tito ügynökei által elkövetett rendszerellenes kulák-szervezkedést kreált az ügyből, ugyanis Kiss éppen egy születésnapot ünneplő kulák családhoz tért be ellenőrzés céljából, mielőtt a tragédia bekövetkezett. A nyomozást egyébként a később humoristaként népszerűvé vált, akkor még ávéhás kihallgatótisztként dolgozó Komlós János vezette. A rögtönítélő bíróság két halálos ítéletet szabott ki. 1996-ban magyar dokumentumfilm is készült az eset alapján Lengyelkápolna címen. A gyilkosság szolgáltatott ürügyet a kulákság elleni eljárások, kitelepítések megindításához. 

A korszak egyik kuriózumának számít az a néhány éve fellelt dokumentum, amely arról tanúskodik, hogy egy V. Judit nevű nő felajánlja szolgálatait az államvédelemnek 1956-ban. Indoklásul a hazafias érzelmei mellett azt a hálát említi, hogy 1955-ben személyesen Rákosi Mátyás, az MDP vezetője engedélyezte számára a női anyakönyv kiállítását (a nemének műtéti változtatása nélkül), miután V. Jánosként születési hiba miatt nemi szervek nélkül nőtt fel, és kinézete miatt folyamatosan gúny tárgya lett az emberek között. Így azóta teljes életet élhet. A kutatók eddig nem találták egyértelmű bizonyítékát, hogy valóban Rákosi engedélyezte volna az eljárást, de tény, hogy az anyakönyvben átvezették a nemet. 

 

 LMBTQI-sorsok a korabeli sajtóban

A közvélemény az LMBTQI emberek valódi életéről, együtt élő párokról, önmagát felvállaló személyekről nem értesülhetett az akkori médiából. A sajtó azonban továbbra is részletesen tárgyalta a meleg, leszbikus személyeket érintő bűnügyeket. Az ötvenes évek egyik dermesztő gyilkossági ügye volt Jancsó Ladányi Piroskáé, aki öt tizenéves lányt gyilkolt meg, és ezután kiélte rajtuk nemi vágyait. A korabeli újságok 1954-ben természetesen részletesen tudósítottak a bűnperéről. 

Két részlet a Rendőrségi Szemle 1956/2 számában megjelent A homosexualitás problémája bűnüldözési munkában című írás esetleírásaiból:

„Három fiatalember, — ismert személyei az éjszakai életnek —, megállapodott abban, hogy egyikük homosexuális férfivel ismeretséget köt, belemegy ajánlatába és amikor kimennek valamilyen elhagyott helyre, követik őket és kellő pillanatban előlépve, az illetőt megverve, értékeit elszedik és eltávoznak. Tervük bevált és jellemzően a homosexuális személynek hallgatására, nem feljelentés útján »buktak le«, hanem más bűncselekmény miatti elfogásuk után vallották be cselekményüket.”
„M. F. sérelmére elkövetett rablógyilkosság (...) Nevezett homosexuális volt, azonban beteges hajlamát családja előtt végig leplezni tudta. A nyomozás megállapította, hogy elhaltnak állandó látogatási helye egy fürdő volt, ahol megismerkedett egy 20 éves fiatalemberrel, akivel a későbbiek során »nemi kapcsolatot« tartott fenn. Több alkalommal lakására is felvitte, ahol fajtalankodtak és alkalmanként a fiatalembernek 20—30 forintot adott. Utolsó együttlétük alkalmával a fajtalanság megtörténte után sértett közölte a fiatalemberrel, hogy szakítanak. Emiatt veszekedés keletkezett közöttük, majd a fiatalember sértettet szódásüveggel többször fejbesujtotta és egy pár nyári szandált magához véve, eltávozott. Távozása előtt a lakást fel is gyújtotta.”  

Az 1956-os forradalom

A forradalom az LMBTQI emberek számára is meghozta a felszabadulás élményét. A kortársak visszaemlékezései szerint a melegeket is elfogta az eufória érzése, a jobb élet reményének vágya és nyíltabban mertek az utcán barátkozni, ismerkedni, mint korábban. 

Az 1956-os forradalom idejéből származik az a személyes történet, amely Bob Schulz (Schulz Róbert) Csapó! Tessék! címmel írt önéletrajzában szerepel. A budapesti születésű kanadai filmproducer az 56-os forradalom leverése után menekült Nyugatra, ám akkoriban élte át élete első szerelmét. Az év tavaszán ismerkedett meg egy Gyuri nevű fiúval.

„Egy este az Erzsébet körúton sétáltam, szokás szerint megálltam egy könyvüzlet előtt. Nem láttam, inkább csak éreztem, hogy valaki áll mellettem. Bizsergető volt a közelsége. Odafordultam. Nálam egy-két évvel idősebb, sportos, sötétszőke fiatalember állt mellettem. Minden előzmény nélkül kezdtünk beszélgetni, majd elindultunk az utcán. A New York-palotához értünk, ahol volt akkoriban egy kis zenés bár, amelyben a gyönyörű dizőz [bárénekesnő], Boros Ida is énekelt. Beültünk egy kávéra. Azt már nem tudnám pontosan felidézni, hogy miről beszélgettünk. Megtudtam, hogy Hadik Gyurinak hívják, élelmiszer-vegyészmérnöknek tanul, tornász. Kissé vidékies volt a stílusa, ez imponált, főleg a sportos megjelenése. Én meg főleg irodalomról, zenéről, filmekről tudtam vele beszélgetni. Remekül kiegészítettük egymást.

(...)

Gyuri a Liget mellett lakott. Tavasz volt. Feküdtem az ágyában, míg leszaladt letörni néhány virágot, amelynek szirmait rám szórta. Szerelem volt. (...) Gyuri egyik este sokat ihatott, és velem szeretett volna lenni. Hiába mondtam neki, hogy az anyám miatt ez lehetetlen. Imádta a jó borokat, valószínűleg ez is szerepet játszhatott abban, hogy kellő nyomás alatt éjjel bemászott az ablakunkon, és befeküdt mellém az ágyba. Anyám persze felébredt, tudta, hogy ki fekszik mellettem, de nem szólt semmit, csak idegességében csapkodni kezdte a paplant, majd sírva fakadt. Reggel megkérdeztem tőle, hogy miért sírt. »Nagyon jól tudod te azt, fiam.«”

A forradalom napjaiban nemigen találkoztak. November 4-e után disszidálni terveztek, és úgy volt, hogy együtt szöknek nyugatra. Teherautóval mentek Gyuri lakásához, hogy őt is magukkal vigyék Ausztriába:

„Elkanyarodtunk a városligeti lakásához. (...) Felrohantam a harmadik emeletre. Becsengettem. Semmi válasz. Kopogtattam. Semmi válasz. Dörömbölni kezdtem, mire megjelent ajtóban egy feltűnően jóképű, világosszőke hajú, nem túl magas, kisportolt fiú. Tornásznak gondoltam. Nem lehetett több tizenhét évesnél. Csak egy rövid alsónadrág volt rajta.

»Gyurit keresem« – mondtam neki. »Nincs itthon.« Abban a pillanatban meghallottam Gyurit, a szobából jött a hangja: »Ki az?« Nem feleltem, csak elindultam a hang irányába. A szobában, az ágyon, amelyet egykor Gyurival osztottam meg, félreismerhetetlenül ott volt a viharos szerelmeskedés nyoma, az összegyűrt ágynemű. A fiatal srác zavartan álldogált mellettem. Párbeszédünk rövid volt. Abban a pillanatban már tudtam, hogy nem viszem magammal. »Gyuri, búcsúzni jöttem, elmegyek Amerikába«. »Hova? Ne hülyéskedj! Megyek én is. Megyek veled.« »Nem«.”

A rövid párbeszéd után elviharzott, faképnél hagyta Gyurit, aki hiába könyörgött neki, hogy vigyék magukkal. Később kiderült, ő is Nyugatra szökött, Németországba ment, élelmiszervegyészként dolgozott, és (heteroszexuális) családot alapított. Schulcz Róbert pedig Amerikába ment, később Kanadába, ahol főként reklámfilmeket készített.

Előző Következő