Az LMBTQI emberek története 1914 és 1945 között

Az első világháború

Az első világháború idején kétségkívül felértékelődött a homoszexualitás társadalmi jelenléte. Egyrészt nagyon sok besorozott férfi ekkor volt életében először hosszú időre kizárólag férfiakkal összezárva. Elfogadott tény volt, hogy ha valahol nem volt jelen a női prostitúció, akkor ott férfiak férfiakkal létesítettek kapcsolatot. Egyfajta kényszerhomoszexualitásról van szó, ugyanúgy, mint a fogolytáborokban, ám egyeseknek vélhetően korábban is lehettek homoerotikus vágyaik, melyeket azonban itt éltek meg elsőként. Az orvosok és tisztiorvosok természetesen tisztában voltak mindezzel, és a rendelkezésre álló információmorzsák alapján úgy tűnik, némiképp megértőbben álltak hozzá a kérdéshez, elsősorban azért, mert a háború a legtöbb katona számára jelentős trauma volt, és a társadalomba való visszailleszkedés senkinek sem ment könnyen. Pál György 1926-os, A homoszexuális probléma modern megvilágításban című művében kifejezetten úgy fogalmaz, hogy Budapestnek „világvárossá fejlődésével egyre inkább kiütközött a lakosság urning elemének homoszexuális élete”, és különösen az első „világháború után öntötte el egy nagy homoszexuális hullám Budapestet”. Több korabeli szerző is így fogalmazott. A hadifogolytáborok esetében hasonlóról számol be a Turcsányi Gyula szerkesztésében 1929-ben megjelent kétkötetes Modern bűnözés című kötet, melynek homoszexualitással foglalkozó fejezetét Vogl József rendőrkapitány írta: 

„Az egyik budapesti nagy pénzintézet cégvezetője, – kinek anyja nagyfoku idegbeteg volt, – 26 éves korában 1914-ben mint tartalékos tiszt kiment a harctérre és rövidesen orosz fogságba esett. A háború akadályozta meg abban, hogy megnősüljön. A hosszu ideig tartó lélekölő fogság (csak 1922-ben került haza) felőrölte idegeit s ellenállását. A fogolytáborban egyik tiszttársa megismertette vele a homosexualis üzelmeket. Megromlott idegrendszere felszinre hozta az addig tudat alatti hajlamot és így, ez a természetellenes szenvedély, mely azelőtt teljesen idegen volt, most kielégítette. Elsőfokú »szerzett homosexualissá« vált. A fogságból hazatérve, már semmit sem tudott uj szenvedélye ellen tenni.”

Vogl ugyanakkor olyan eseteket is kiemel, ahol bizonyos háborús sérülések miatt változott meg állítólag valakinek a szexuális orientációja: „Sebesülések, melyek bizonyos ideggócpontokat vagy ivarszerveket értek és roncsoltak, kifejlesztették a homosexualitást azokban, kikben erre megfelelő adottság volt”.

A Tanácsköztársaság időszaka

A Tanácsköztársaság idején felmerült az igazságszolgáltatás rendszerének átfogó átalakítása. Mindennek indokairól a Vörös újság hasábjain a következőket olvashatjuk: „a proletárállam igazságszolgáltatása, törvénykezési módja törődik az egyénnel. Felhasználva az e szakba vágó tudományos kutatások eddigi eredményeit, nemcsak a bűntény körülményeit vizsgálja, hanem valóságos tanulmány tárgyává teszi a bűnöző eddigi életét”. Ezen elvek alapján a tanácshatalom a tettesekkel szemben alkalmazott szankcióknak is egészen más szerepet tulajdonított. Általánosságban úgy vélték, hogy a megtorlás börtönbüntetéssel nem célravezető, ráadásul, a börtön mint sajátos szociokulturális közeg valójában maga termeli ki a bűnözőt. Épp ezért olyan büntetési formák bevezetését tartották indokoltnak, amelyek a bűnösök átnevelésére tettek kísérletet, például dolgoztatásuk által. Egy másik cikkben azt is felvetették, hogy a homoszexualitást idővel dekriminalizálni kellene, de a Tanácsköztársaság rövidsége miatt ez már nem valósulhatott meg. Ám maga a szemlélet, miszerint itt egy betegségről van szó, és ezért nem kéne büntetni, a Horthy-rendszerben is tovább élt.

Ezen elvek alapján állították fel a Tanácsköztársaság idején a Budapesti Forradalmi Törvényszék alá tartozó Kísérleti Kriminológiai Osztályt, amely tudományosan igyekezett vizsgálni a bűnözőket és a bűncselekmények indítékait. Összesen 89 eset aktája maradt fenn az osztály iratai között, kizárólag „köztörvényes” ügyek, vagyis politikai bűncselekmények nem szerepeltek köztük. Az esetek közt több szemérem elleni bűntettet is találunk. Utóbbiak közül való F. Gy. 35 éves napszámos esete, aki ellen fajtalanság miatt indított vizsgálatot a Budapesti Forradalmi Törvényszék, az ügyet pedig átadta a Kísérleti Kriminológiai Osztálynak. F. Gy. ügyével kapcsolatban fennmaradt a környezettanulmány, az orvosi szakvélemény és az ítéletre tett javaslat is.

Az iratokból kiderül, hogy az akkor 35 esztendős, alkalmi munkákból élő napszámos és háziszolga F. Gy. prostituáltként is tevékenykedett. A Nógrád megyei Szécsényből származott, 1904-ben került a fővárosba. Először 1911-ben tartóztatták le, hivatalosan hatóság elleni erőszakért. Valójában arról van szó, hogy egy titkosrendőrnek ajánlotta fel szexuális szolgálatait egy nyilvános vécében. Hasonló esete volt 1918-ban, majd egy évvel később is. 1919. május 26-án fogták el ismét a Nyugati pályaudvar melletti nyilvános vizeldében. F. Gy.-t kihallgatta a Kísérleti Kriminológiai Osztály, ahol részletesen elmesélte élettörténetét, ezen belül melegéletét. Pszichológiai teszteket is készítettek vele, a szakértők pedig rokonaival, barátaival és távolabbi ismerőseivel is beszéltek. Kiderült, hogy F. Gy. már egészen korán szexuális tapasztalatokra tett szert, később prostituált nőkhöz járt, majd szinte véletlenségből vált maga is prostituálttá: egy férfi pénzt ajánlott szolgáltatásaiért. A férfit a szakvélemény végül,  elsősorban gyerekkori fejsérülésére való tekintettel, elmebetegnek nyilvánította, aki „elmebetegsége következtében nem képes beteges szexuális hajlamaival szemben a szükséges szellemi gátlást kifejteni”.

„Már kb 2 ½ éve volt Budapesten midőn egy ízben a Dohány utca és Erzsébet körút sarkán lévő vizeldében egymás mellett vizeltek terhelt és egy jól öltözött úr, átnézegettek egymás peniszére, a jól öltözött úr felhívta F-et fogja meg a peniszét és játsszon vele, ő is megfogja F-et, mert annak szép nagy penisze van, s játszani fog vele. Az idegen meg is csókolta F. peniszét és felhívta azt, „szopják ki” kölcsönösen egymás hímvesszejét. F. szabadkozott, mondotta, hogy ott megláthatja valaki, s megbüntetik őket. /Onnan tudta, hogy a fajtalankodás büntethető, mert a Nagyszécsényben náluk lakó pesti úr mondotta, hogy vigyázni kell, mert ha valaki megtudja, hogy ők egymás peniszét szopják, megfogják őket büntetni./” (Részlet F. Gy. ügyiratából, Kísérleti Kriminológiai Osztály iratai, Budapest Főváros Levéltára)  

 

Tudományos munkák a homoszexualitásról 

1926-ban jelent meg az első olyan magyar könyv, amely teljes egészében a homoszexualitás kérdéskörével foglalkozott. Pál György főorvos A homoszexuális probléma modern megvilágításban című műve a természet „művészi impotenciájaként” tekintett a homoszexualitásra. Pál mindezt kifejezetten nagyvárosi jelenségként írta le:

„[A] nagyvárosi élet, hol a modern kultúra legkoncentráltabb alakjában éli ki benső tartalmát, hol az utca egyik oldalára átmenve több kopást szenvednek a városi ember idegeinek selyemszálai, mint a falusi emberé egy hónap alatt, hol a természetes idegerősítő napfényből kevesebb jut, mint a villanyfényes holdkórból: ez a világvárosi miljő melegágya az életfáradt, neuraszténiás modern embernek, amely között annyi homoszexuális akad”.

A szerző a kötetben részletesen írt a homoszexualitás rejtélyéről, történetéről, az „inverzió”-ról, mint társadalmi és lélektani problémáról, végül a bünetőjogi vonatkozásokról. Pál könyvében a homoszexuális cselekmények dekriminalizációját sürgette, mivel meglátása szerint „a Btk. 241. §-a nem annyira büntetés, mint inkább a társadalom erőszaka az egyén felett. A magyar urning-paragrafus igaztalan, mert a pechet bünteti, nem a tettet; igaztalan, mert a népesség egy jelentékeny elemével szemben nincs tekintettel a szexuológia (sic!) újabb megállapításaira, igaztalan, mert veleszületett hajlamokat büntet, tehát fiziológiai felelősségrevonást alkalmaz, igaztalan, mert nem ismeri a nemi ösztön élettanát”.

Szántó Jenő főorvos egyik 1933-as írásában (A homoszexualitásról, különös tekintettel  a budapesti viszonyokra) részletesen foglalkozik a homoszexualitással kapcsolatos külföldi kutatási eredményekkel, lehetséges okaival, a homoszexuálisok társadalmi arányszámával (azt 2,1–2,3 %-ra téve), a két férfi, valamint a két nő közötti szexuális praktikákkal, felsorol továbbá számos  homoszexuális hírességet, Nagy Sándortól Michelangelón és Krisztina svéd királynőn át Oscar Wilde-ig, valamint az írás címével összhangban hangsúlyosan foglalkozik a budapesti viszonyokkal. A témával kapcsolatban saját véleményét is kifejtve, Pálhoz hasonlóan ő is kritizálja a férfiak közötti kapcsolatok büntethetőségét. Azért is nevezi hibásnak a törvényt, mivel az természetellenesként határozza meg a homoszexualitást, ami megállapítása szerint „úgy az állatvilágban, mint a primitív népeknél is igen gyakori jelenség. Lehet szokatlannak, lehet különlegesnek, lehet fonáknak, a szabálytól eltérőnek nevezni, de természetellenesnek aligha”. Emellett a következőre is felhívta a figyelmet:

„De kérdem azt, mennyivel inkább sérti a közerkölcsiséget két férfi homosexuális érintkezése, mint férfi és nő között véghezvitt, a megszokottan túlmenő, sőt rendellenes érintkezése? Miért kell büntetni olyasmit, ami egy veleszületett és elnyomhatatlan ösztön kárt nem okozó folyománya? De ha ezt büntetni kell, miért csak a férfiakat? Nők homosexualitása nem sérti a közerkölcsöt? A törvény tehát ebből a szempontból nézve nemcsak hibás, hanem inkonzekvens is.” (Részlet Szántó Jenő: A homosexualitásról, különös tekintettel a budapesti viszonyokra II. címmel, a Bőrgyógyászati, Urologiai és Venerologiai Szemle 3. számában megjelent cikkéből)

Nemes Nagy Zoltán ideggyógyász 1934-ben megjelent Katasztrófák a szerelmi életben. Sexualpathologiai tanulmányok című könyvében is részletesen ír a homoszexualitásról, és jellemzi négy típusát Krafft-Ebing alapján. Ő azon a véleményen volt, hogy a homoszexualitás „veleszületett nemi rendellenesség”, de a pubertás idején alakul ki véglegesen. Arányukat 2-3%-ra becsülte, ám hozzátette: az „egész világon mindenütt, szegényeknél és gazdagoknál, magas rangúaknál és alacsony származásúaknál, palotákban és kunyhókban, ahol emberek élnek, civilizált kultúrnemzeteknél, primitív vad néptörzseknél, általában mindenütt találunk homosexualisokat.” Bár a büntetőkönyv reformját sürgette, a kor szexológiai kutatási eredményei alapján, Pál Györggyel és Szántó Jenővel ellentétben óvatosabban fogalmazott a büntethetőség megszüntetése kérdésében: „A homosexualis paragrafust vagy lényegesen át kellene reformálni a mai orvosi álláspont szerint, vagy pedig, amennyiben ez még akadályokba ütközne, akkor egyenlő elbánás szerint kellene elbírálni büntetőjogi szempontból a nők homosexualis érintkezését is.”
 

A rendőrség homoszexuális listái a Horthy-korszakban

Utaltunk már arra, hogy a 19. század végétől a rendőrség homoszexuális listákat vezetett, ám mindezek létéről egyelőre csak másodlagos források állnak rendelkezésünkre. 1929-ben jelent meg – újságírók és rendőrtisztek együttműködésének eredményeként –  A modern bűnözés című kétkötetes munka, mely statisztikai adatokat is közöl a budapesti homoszexuális férfiakkal kapcsolatban. Az 1926 és 1929 közötti időszakra vonatkozóan 2000 olyan homoszexuális férfiről írnak, „kiknek homosexualitása kétségtelen”. Az adatok forrásáról többet nem írnak, csak annyit, hogy a „statisztikában szereplő adatok helyességéért felelősséget vállalunk”, így vélhetően rendőrségi listákon alapulnak. Mindezek tartalmazhatták a nyilvántartottak nevét, életkorát, családi állapotát, foglalkozását, utolsó ismert lakcímét, sőt az esetleges büntetett előéletet is, hiszen a kötetben közölt statisztikák ezekről is szólnak. A szerzők például  kiemelték, hogy a homoszexuálisok aránya a 20–30 éves (39%) és a 30–40 éves (26%) korosztályban a legmagasabb, 20 év alatt és 60 év fölött azonban alacsony (7, illetve 8%). Adatokat közölnek a családi állapotra vonatkozóan is: ezek szerint a nyilvántartásban szereplők 76%-a nőtlen, 18%-a nős, míg 3-3%-a özvegy és elvált volt. A 2000 fő közül 345-en voltak büntetett előéletűek, de a legtöbben nem a természet elleni fajtalanság, hanem más, kisebb súlyú bűncselekmények miatt kapták azt.

A legérdekesebb talán a foglalkozás szerinti megoszlás. A szerzők megállapították, hogy feltűnően sokan végeznek „nőies munkát” (például szakács, cukrász, szabó) vagy olyat, ahol férfiakkal foglalkoznak (borbély, pincér, inas, kórházi ápoló, masszőr). Emellett – ma már kissé megmosolyogtató módon – az ülőmunkát nevezik meg veszélyforrásként: „Nagyobb a nemi vágyuk az ülve dolgozóknak, ők követik el a sexuális bűncselekmények nagy részét. Az ülve dolgozók között sok a homosexualis hajlamu is.” A szerzők emellett úgy látták, a homoszexuális férfiak munkateljesítménye rosszabb, mint a heteroszexális férfiaké, merthogy „a nőben rejlő rossz tulajdonságok fejlődnek ki bennük, mint a jók. Egész lényük passziv irány felé halad [ami a] munkában is inaktívvá teszi őket. Kóros nemi ösztönök kielégítésére sok időt fordítanak, de gondolataik nagy részét is ez foglalja el. Mindez károsan befolyásolja a munkateljesítményüket”.

A szerzők hozzá teszik, hogy a „férfiprostitucio titkos, ellenőrizhetetlen és ezért különösen üldözendő”, és a „budapesti államrendőrség minden eszközzel irtja a homosexualis prostituáltakat. Közveszélyes munkakerülésért elítélik őket, ha csak lehetséges 5–10 évre kitiltják őket a főváros területéről. […] ma már összehasonlíthatatlanul kevesebb »férfi kéjnő« üzekedik itt, mint a forradalmak utáni években.” A szerzők kiemelik, a férfi prostituáltak gyakran követnek el gyilkosságot és zsarolást a homoszexuális férfiak kárára. A rendőrség pedig róluk is listát vezetett: 1924 és 1929 között például 420 személy ellen jártak el ilyen büntetőügyekben.

Szántó Jenő egyik 1933-as cikkében (A homoszexualitásról, különös tekintettel  a budapesti viszonyokra) tízezer főre teszi a budapesti homoszexuálisok becsült számát, és vélhetően szintén a rendőrségi nyilvántartásra hivatkozva már 3425 homoszexuális személy adatairól beszél. Közli továbbá a nyilvántartottak részletes foglalkozásbeli statisztikai adatait:

A 3425 regisztrált férfi foglalkozása	fő	%
Gyári munkás, napszámos, háziszolga	431	12,58
Kereskedő, ügynök	422	12,32
Magántisztviselő, gyáros, földbirtokos, háztulajdonos	309	9.02
Köztisztviselő, közalkalmazott	243	7,09
Női és férfiszabó	233	6,80
Vasmunkás, soffőr	222	6,47
Pincér, csapos, vendéglős	168	4,90
Asztalos, famunkás, kőműves, üveges	163	4,76
Kertész és földmunkás	158	4,61
Pék, szakács és cukrász	137	4,00
Cipész	137	3,70*
Urasági inas	107	3,12
Ékszerész, műszerész, látszerész, fényképész	103	3,00
Tanuló, egyetemi hallgató	90	2,61
Fodrász, borbély	77	2,24
Kárpitos, díszítő, szobafestő	74	2,15
Művész, színész, zenetanár	50	1,48
Hentes, mészáros	46	1,33
Mérnök, építész, vegyész	40	1,16
Tanár, tanító	33	0,96
Betegápoló, masszőr	32	0,93
Artista, táncos	31	0,90
Zenész	28	0,81
Textilmunkás, szövő	24	0,70
Könyvkötő, nyomdász	24	0,70
Orvos	19	0,55
Katona (hiányos adatok)	15	0,43
Író, újságíró	10	0,29
Ügyvéd	9	0,26

*Téves százalékos adat. Valójában 4,00 %. 

Forrás: Szántó Jenő: A homosexualitásról, különös tekintettel a budapesti viszonyokra, Bőrgyógyászati, Urológiai és Venereologiai Szemle, 1933

 

A szerző ezen statisztika közlésével arra is fel kívánta hívni a figyelmet, hogy „a homosexualitás nem néhány gazdag, enervált ember perversitása, hanem minden társadalmi osztályra kiterjedő perversiója a nemi ösztönnek”. Kiemeli továbbá, hogy a homoszexuálisok előszeretettel választanak bizonyos életpályákat, mely az ő egyéniségüknek, lelki berendezkedésüknek legjobban megfelel. Általában hajlanak olyan foglalkozások felé, amelyek nőies háztartási teendőkkel járnak, mint a takarítás, főzés, sütés, varrás stb. Kiemeli, hogy sokuknak van kifinomult művészi érzéke: „poseurködési hajlamuk van és ez a színész és artista pályára praedestinálja őket. (...) Szeretik a sportokat, minden versenyen nagy számban megjelennek mint a futball, vizipóló stb. mérkőzések, úszó és atlétikai versenyek láthatják nagyszámban összegyűlve vágyaik netovábbját, a szépen fejlett férfitestet.”

Nemes Nagy Katasztrófák a szerelmi életben című könyvében kb. 5000 fős „homoszexuális-kataszter”-t említ, és állítása szerint az „egész világon Budapest az első világváros, ahol a homosexualisokról félhivatalos jellegű »nyilvántartás« készül”. Azt is hozzáteszi, hogy a „budapesti homosexualisok nagyobbik része az előkelő körökhöz tartozik, akik vigyáznak, óvatosak, nehogy nyilvánosságra kerüljön, kitudódjon, botrányt okozzon és rendőrségre kerüljön az ügy, mert ha már idekerült, akkor az illető homosexualis fajtalankodási kihágás miatt rendszerint belekerül az »albumba« és a homosexualis »kartotékba« is”. Állítása szerint a nyilvántartásban minden személyről három fotó szerepelt, valamint a szerző közli a homoszexuális lista adatainak pontos körét:

A homoszexualitás a rendőri szakirodalom tükrében

A két világháború közötti időszakban több rendőri szaklap is foglalkozott a meleg szubkultúrával. A Magyar Detektív egyik 1927-es számában például, A magyar detektívek világsikerei című rovatban az Eulenburg-per mellett Kragujevics Szpázó történetét is megismerhette az olvasóközönség, 1929-ben pedig Történelmi transzvesztiták címmel közöltek a transzvesztitizmust a homoszexualitástól megkülönböztető írást. 1930-ban, ugyancsak itt jelent meg Székely Vladimir egy újabb írása, amely a témában elsőként megjelent cikkei után mintegy húsz évvel összefoglalta a homoszexualitással kapcsolatos megállapításait.

Érdekes bűnügyi vonatkozásokról és rendőrségi praktikákról számol be Nemes Sándor detektív Gyakorlati nyomozás (1943) című kötete. Az egyik nagy port kavart ügy az 1940-es Datky-féle rablógyilkosság volt. Datky Albert 52 éves MABI (Magánalkalmazottak Biztosító Intézete) -tisztviselőről volt szó, akinek betömött szájú, összeroncsolt fejű holttestére saját Peterdy utcai garzonlakásában találtak rá. A lakásból minden készpénz, több ruhanemű, cipő és más felszerelési tárgy eltűnt. Csakhamar kiderült, hogy a férfinál igen sok idegen férfi járt, köztük számos alkalmi ismeretség. Kihallgattak többeket, akik Datky állandó baráti köréhez tartoztak, megmutatták a házbelieknek „a beteges hajlamú, rovottmúltú férfiakról vezetett nyilvántartás fényképalbumát”, de a nyomozás ezen iránya nem vezetett eredményre. Több lakó azonban beszámolt egy két nappal korábbi, kora reggeli látogatóról, egy magas termetű, jól öltözött fiatalemberről, aki egy fekete lakktáskát vitt. Végül a személyleírás és ez a táska vezette nyomra a rendőrséget, illetve a közelben járó villamos egyik kalauza, aki felismerni vélte a férfit. Így jutottak el a nyomozók az Orczy tér 35. szám alatti házba, ahol a tettes, Tóth János nővére lakott, s ezen a szálon tovább indulva jutottak el magához a gyilkoshoz.

Egy  újabb jellemzőnek nevezett bűneset egy előkelő étteremben vette kezdetét. Egy érettségi találkozóról két meleg férfi együtt távozott, és egy népligeti kiskocsmában folytatta az iddogálást. Alaposan felöntöttek a garatra, másokat is meghívtak egy-egy italra, és erre csapott le egy divatos fekete inget viselő férfi. El is nyerte az egyik úr tetszését, és hagyta neki, hogy simogassa. Ezt azonban a tettes arra használta ki, hogy megfigyelje az értékeit, köztük egy aranyórát, briliáns gyűrűt és értékes cigarettatárcát. Egy óra tájban a másik férfi taxin indult el, a „simogató” úrnak pedig a fekete inges felajánlotta, hogy elkíséri. Egészen a Szent István-kórház mögötti, úgynevezett Kiserdőig mentek, ahol a meglehetősen illuminált állapotú úr csókot kért. A fekete inges férfi azonban leütötte egy ólmosbottal, elvette az értékeit és vérbe fagyva otthagyta az erdőben. Járókelők akadtak rá, akik a főkapitányságra kísérték. Itt csak úgy volt hajlandó beszélni, ha az ügyét bizalmasan kezelik. A detektív főnök a „homoszexuális csoport” vezetőjét, Róna Ernő detektívfelügyelőt és a helyettesét, vitéz Cár Istvánt bízta meg az üggyel (akikről egyébként más források szerint „semmi rosszat nem mondtak a homoszexuális legendárium lapjai”). A nyomozást a ligeti kocsmában és annak környékén kezdték meg, és hamar kiderült, hogy egy H. J. nevű rovott múltú egyénről van szó, aki nemrég szabadult a börtönből, és „előszeretettel keresi jobbmódú homoszexuálisok társaságát”. Végül egy hajléktalan szálláson találtak rá, miután nem sikerült eladnia a portékát. Konokul tagadott, ám miután a sértett felismerte, mindent bevallott.

Mindezen esetekkel együtt úgy tűnik, a Horthy-korszakban nem volt jelentős a „természet elleni fajtalanság”-gal kapcsolatos perek száma (nagy valószínűség szerint azért, mert a rendőrség csak azok ellen tett feljelentést, akik esetében az eset vitathatatlanul bizonyítható volt). Kurimay Anita Queer Budapest című kötetében közli a fővárosi kerületi bíróságok összesített adatai alapján az 1918 és 1945 közötti eljárások számát. A 241. § alapján indított perek száma 7 és 62 között mozgott, átlagosan évi 25-30 per volt. Leginkább vidékről érkezett fizikai munkásokról van szó, húszas-harmincas éveikben, valamint kissé felülreprezentáltak voltak a zsidó férfiak. Az 1920-as évekbeli ítéletek többsége a pénzbüntetéstől a néhány hetes elzárásig terjedt, és ha az elítélt büntetlen előéletű volt, a legtöbb esetben felfüggesztették a büntetést. Az is látszik, hogy az esetek 15%-ában a bíróság elutasította az ügyészség indítványát, és a gyanúsítottakat felmentették. A nagy gazdasági világválság éveiben az eljárások száma radikálisan csökkent, később azonban visszaemelkedett a korábbi szintre. 
 

Bűnügyek, botrányok és tudományos szenzációk a sajtóban

A két világháború között leginkább bűnügyi vonatkozásban olvashatunk a (férfi) homoszexualitásról; gyilkossági ügyekről, zsarolásokról, bántalmazásokról esik szó a cikkek nagy részében. Ezen kívül nagyobb visszhangot kiváltó külföldi és hazai botrányokkal találkozhatunk, valamint néhány tudományos szenzációról, így az első nemi helyreállító, illetve korrekciós műtétekről transz és interszex emberek esetében.

Az egyik legtanulságosabb bűnügyi vonatkozású cikk 1925 augusztusában jelent meg, Rendőri razziák az ál-homoszexuálisok ellen címmel, a következő alcímekkel: Külön detektivcsoport védi a beteges hajlamú embereket a zsarolóktól és gonosztevőktől – A hadifogság átka – Fiatalkorú csirkefogók üldözik a betegeket. Megtudhatjuk belőle, hogy a fővárosi államrendőrség néhány hónappal korábban külön detektív csoportot állított fel a „betegeshajlamu szerencsétlen emberek védelmére”, mert rendkívüli mértékben megszaporodott a homoszexuális férfiak ellen a Városliget területén elkövetett bűncselekmények száma. Az újságíró „ál-homoszexuális”-nak nevezte azokat a fiatalembereket, gyakran tizenkét éves suhancokat, akik kirabolták, megverték vagy megzsarolták a sértetteket. A négytagú csoport élére „a tapintatos és ügyes Róna Ernő detektívfelügyelőt” nevezték ki.

Kis színes hír 1930 márciusából, az Esti Kurir lapjairól a  Miss Vigadó akart lenni az estélyi ruhás Jenő című cikk. Az újságíró arról tájékoztatta az olvasókat, hogy a Vigadóban tartott, farsangot búcsúztató bolondbálon többek között női ruhás férfiak mulatoztak reggelig. A bálon azonban a rendőrség is jelen volt, mégpedig a főkapitányság homoszexuális osztályát vezető detektív csoport. „A menyecskéknek és márkizoknak öltözött urak közé detektívek vegyültek el, akik előre megállapított stratégia szerint végezték munkájukat. Gyakran fel is kérték a laméruhás démont s kifelé keringőztek vele – a detektivszoba felé.” Számos érdekes jelmez volt: infánsnők, római lovagok, tengerészek, apacsok vagy éppen kenyereslányok, de nem mindenki öltözött az ellenkező nem ruháiba. „Egy kackiás bajuszu, őszülő férfi egész este férfiakkal táncolt. Viszont sok esetben nők slow-foxoztak egymással.” A bál legizgalmasabb pillanata a címben is jelzett Miss Vigadó megválasztása volt. Végül M. Etus nyert, ám többen hangosan „panamá”-t kiáltottak, köztük zengő baritonján az „estélyi ruhás Jenő”, akit igazolványa ellenőrzése után fel sem engedtek a zsűrihez, a szépségkirálynő-jelöltek közé.

A harmincas évek egyik legnagyobb port kavart ügye Pipás Pistához, a férfiként élő bérgyilkosnőhöz, a Szeged környéki tanyavilág legendás, mitikus figurájához kapcsolódik. Rieger Pálné született Fődi Viktória a nagyszüleitől örökölt tanyán élt, igen erős testalkata és ereje miatt pedig a környéken híres és hírhedt volt, a helyi Kutyakaparó Csárdában külön asztala is volt, és a monda szerint „sok férfit egy kézzel földhöz vágott”. Főként napszámosként dolgozott a környékbeli gazdáknak, majd egy gazdasszony, Pampuskáné megkereste a csárdában, és azt kérte tőle, hogy a sógorát, Dobák Antalt ölje meg, mert a felesége nyűgnek tartotta, gyermeket nem tudott neki nemzeni, és a nőnek fiatalabb szeretője is volt. Saját elmondása szerint a magasabb napszám reményében öltözött férfinak, de elképzelhető más magyarázat is. Több lap, köztük Az Est is részletesen tájékoztatott az ügyről, az 1932. júliusban megkezdett gyilkossági nyomozástól a bírósági tárgyaláson és halálos ítéleten át az 1934. januári kormányzói kegyelemig. Végül két bérgyilkosságot bizonyítottak rá, a kegyelemnek köszönhetően pedig a börtönben halt meg, 1940-ben.

„Részletesen foglalkoztak az orvosszakértők Pipás Pista szekszuális életével és megállapitották, hogy ebben a bűnügyben semmiféle szekszuális hátteret keresni nem lehet. [...] Próbálkozott a védelem a szexuális vonatkozások fejtegetésével is. Az orvosszakértők határozott elutasítással feleltek. Megállapították, hogy Pipás Pista egyáltalán nem beteges hajlamokból gyilkolt, azért, mert férfiruhában járt és pipázott. A vádlott nagyon emberi érvvel magyarázta meg, miért járt férfiruhában. Azért, mert erős, tagbaszakadt asszony volt, bírta a munkát és a férfi munkájáért nagyobb bért fizettek, mint az asszony munkájáért. Szexuális gerjedelmeit előcibálni és a bűncselekménnyel összefüggésbe hozni hiábavaló fáradság.” (Halálbüntetést kért Pipás Pistáékra a szegedi ügyész, Az Est 1933. január 13.)

A Város című várospolitikai és közgazdasági lap 1932. január 23-i számában megjelent, Szerelmi ügynökök, homoszexuális apacsok garázdálkodnak a főváros szívében című cikke egy kispesti vendéglős ellen elkövetett szörnyű gyilkosság kapcsán született. A szerző úgy fogalmazott, hogy a homoszexuálisok rendőrségi listázása ellenére „az utóbbi időben szörnyen elszaporodott, merésszé vált a sötétség lovagjainak társadalma. Aki nyitva tartja a szemét, az lépten-nyomon beleütközik egy-egy ilyen csoportba. Szinte érthetetlen a merészsége ezeknek az embereknek, mert már köztudomásu, hogy a főváros szívében több helyen is kaszinószerű alakulatok ütötték fel a fejüket és jóformán egészen leplezetlenül folytatják üzelmeiket.” Az újságíró leginkább a férfiprostitúció ellen emeli fel szavát, hiszen „Párizs, Berlin, a Riviera szodomikus bűnözői (...) már a magyar fővárosban is megteremtették a legfrissebb és legundorítóbb iparágat. Csakhogy éppen bejegyzett kamarájuk nincs.” 

A hazai sajtó szokatlan részletességgel számolt be a dán festő, Lili Elbe történetéről, aki a harmincas évek elején az elsők között esett át nemi megerősítő műtéten. Több újság is rendszeresen tudósított tranzíciója egyes állomásairól, a Magyarország című lap pedig részleteket közölt A férfi, aki nővé változott címmel megjelent emlékiratából. Számunkra azonban sokkal érdekesebb az egyik első magyarországi orvosi beavatkozásról szóló híradások: Kun Jolán/Zoltán harminchét éves magántisztviselő története 1935-ből. Egy vélhetően interszex emberről van szó, akin Hüttl Tivadar professzor Debrecenben hajtott végre műtéti beavatkozást, ahogy az újságok fogalmaztak, „férfivé operálták”, és ezt követően az anyakönyvi adatait is helyesbítették. A lapok meg is szólaltatták őt: mesélt korábbi életéről, fiatalkori szerelmi csalódásáról, arról, hogy verseket ír vagy éppen, hogy a műtétet követően szeretne megnősülni. Később teljesen megváltoztatta a nevét, immár Tiszafüredi Zoltán néven élt, 1937-ben pedig elvette a barátnőjét. A lapok még 1938-ban is írtak róla, mikor sikertelen házassága miatt öngyilkosságot kísérelt meg.

Néhány korabeli újságcikkben híres nőimitátorokról is szó esik. A Friss Újság 1938. február 15-i száma például arról tájékoztatott, hogy meghalt Tacianu, a híres nőimitátor.  „Hazai és külföldi orfeumok, varieték és cirkuszok egykori főattrakciója, Tacianu, a híres nőimitátor, nincs többé. Tacianu, igazi nevén Lehoczky Sándor, a napokban hetvenéves korában meghalt. Bejárta az egész világot, fiatalkorában ömlött hozzá a pénz. Háromemeletes háza volt Budapesten. Tíz évvel ezelőtt hagyta abba az artistapályát és az Artista Egyesület pénztárosa lett. Sokat segített nyomorgó kollégáin. Vasárnap délben temették Budapesten.”

A korabeli keresztény konzervatív megközelítés, valamint a háborús retorika szempontjából is érdekes a Nemzeti Újság 1943. március 5-i számában megjelent hír, amely a Magyar Katolikus Orvosok Szent Lukács Egyesülete és a Magyar Evangéliumi Orvosszövetség Nemi erkölcs és a magyar jövő címmel tartott háromnapos szexuáletikai előadássorozatáról számolt be, melyet a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem kupolacsarnokában rendeztek az egyetemi polgárok és a főiskolák férfi ifjúsága számára. Az előadássorozaton az előadó orvosokon és ifjúságon kívül egyházi és világi kiválóságok, az Actio Catholica vezetősége, a belügyi kormányzat képviselői, valamint több felsőházi tag és országgyűlési képviselő is megjelent. Az itt elfogadott 12 pontos erkölcsi deklaráció közül a hetedik a prostitúció megfékezésén túl a kövekezőket tartalmazta: „Szükségesnek tartjuk, hogy jól ismert homosexualis üzelmekkel szemben hatóságaink erőteljesebben lépjenek fel, a fiatalkorúak elcsábításával és megrontásával szemben éberebb legyen az ellenőrzés és erélyesebb a megtorlás.”

Ismerkedőhelyek a két világháború között

Az 1920-1944 közötti időszakot alapvetően a keresztény nacionalizmus és az irredentizmus jellemezte, melyhez a hagyományos nemi szerepek és családkép népszerűsítése is hozzátartozott (nagyrészt az egyházak által). Persze, mint ahogy azt a rendőrségi listák és a bűnesetek is mutatják, a jogi tiltás életben volt a férfiak közötti kapcsolat esetében, ennek ellenére úgy látszik, a rendszer viszonylag megengedő volt a témával kapcsolatban. A rendelkezésre álló források azt mutatják, ha két férfi diszkrét módon ismerkedett egymással (amelyre azért voltak lehetőségek, nemcsak fürdőkben és köztereken, hanem bárokban, éttermekben, kávézókban is), nagy esélyük volt arra, hogy megússzanak bármiféle eljárást. A rendőrség úgy tűnik, nem vette olyan komolyan a 241. § végrehajtását, inkább a kirívó esetekre összpontosította a figyelmét, valamint az olyan esetekre, ahol homoszexuális sértetteket ért zsarolás, rablótámadás, gyilkosság (erről tanúskodnak a korszakban megjelent cikkek, rendőri beszámolók is). Ezen kívül nagyon fontos szerepe volt az adott személyek társadalmi helyzetének. A magasabb társadalmi körökbe tartozó, nemesi vagy értelmiségi embereket kevésbé zaklatta a rendőrség (erre a rétegre használja egyébként Kurimay Anita Queer Budapest című könyvében a „tisztes” homoszexuális kifejezést).

Pál György 1926-os könyvében részletesen ír a magyar főváros homoszexuális életéről, például a következőket: „Az urningok száma becslésem szerint Budapesten meghaladja a 10.000-et. A pederastia passiv alanyait: »érdekfiúk«-nak vagy »melegfiúk«-nak, az urningokat: »melegbácsik«-nak vagy »buzgók«-nak nevezik homoszexuális körökben.” Mint leírja, Budapesten több ismert találkozóhelye volt a homoszexuális férfiaknak, többek között a fürdők, valamint olyan forgalmas belvárosi terek, mint a Kálvin tér, az Erzsébet tér, az EMKE-sarok vagy a Margit híd budai hídfője (ezek nagy része egyébként évtizedekkel később is ismerkedőhely volt). Ebből a szempontból érdekesek Szántó Jenő meglátásai is a homoszexuális prostitúció jellemző helyeit illetően:

„A homosexualis prostitutiónak, mint minden nagy városban, Budapesten is vannak speciális helyei, ahol összejönnek, ahol megtalálhatók. Talán nincs is mulatóhely, forgalmasabb kávéház, bár, ahol szórványosan férfiprostituáltat ne találnánk. Tömegesen néhány kis kocsmát, kis kávéházat, bárt látogatnak. A gőzfürdőkben, nyáron a Dunauszodában, a dunai strandokon, a dunaparti korzón láthatók tömegesen. A város néhány helyén, különösen a nagyforgalmú vizeldék tájékán (Kálvin-tér, Berlini-tér, Erzsébet-tér, Emke sarok stb.) formális »strich« alakul ki.” (Részlet Szántó Jenő: A homosexualis férfiprostitutio kérdése című írásáról, Népegészségügy, 1933. 20–21. szám)

A fürdőkkel, mint ismerkedőhelyekkel kapcsolatban Nemes Nagy szolgál érdekes adalékokkal. Állítása szerint a homoszexuális férfiak a Rác fürdőt, a Király fürdőt, a Lukács fürdő népfürdőjét, valamint a Kazinczy fürdőt favorizálták. Hozzáteszi, hogy régebben a Császár fürdő is kedvelt volt köreikben, de „mióta a gőzkamrába sok villanykörtét felszereltek, és a gőzkamra egyiptomi sötétségét nappali kivilágítás váltotta fel, a homosexualisok elmaradoznak onnan”. Nemes kiemeli, hogy a strandfürdők is népszerűek, főleg nyáron a dunai fürdőhely, és a kabinokba rendszeresen együtt, „kettecskén” mennek a férfiak.

Nemes Nagy az ismerkedés terén a nyilvános vécék jelentőségéről is ír, a Kálvin téritől a Teréz körút és a Király utca sarkán, az Emke-sarkon és az Erzsébet-híd budai hídfőjénél található vizeldén át a Keleti-pályaudvarig. Külön kiemeli utóbbi fontosságát, hiszen a pályaudvaron nagy volt a sürgés-forgás, sok az utas, az idegenforgalom, „lehet számítani külföldről érkező homosexualis aranyhalakra. Ezek között sok a német, olasz, úgyszintén a délszláv államokból érkező férfi”. Megemlít továbbá egy vendéglőt, a régi Sasfészket Budán. Állítása szerint sok előkelő külföldi úr is látogatta a helyet, ám egy idő után a rendőrség tudomást szerzett róla, és miután rendszeresen razziáztak ott, a homoszexuálisok elszéledtek onnan. Egy másik, mulatságos esetet is elmesél, mely szerint egy közismerten meleg pincér, aki homoszexuális körökben „Sulamith” néven volt ismert, házasodni készült. Egy özvegy vendéglősnét akart elvenni, és bár az őt ismerő detektív is igyekezte erről lebeszélni, összeházasodtak. Ketten együtt pedig felvirágoztatták az éttermet, „mert azáltal, hogy ő a homosexualisok közt Pesten igen népszerű, odagyűjtötte az egész homosexualis társaságot a vendéglőbe, amelyből divatos, virázgó homosexualis »lokál« lett.”

Többen is megemlítik, hogy a korszakban divatos jelenség volt a meleg férfiak világában, hogy zömmel női beceneveket vegyenek fel. Nemes Nagy hozzáteszi, hogy a nőies homoszexuálisok általában valami hangzatos nevet használtak, mint „Melinda grófnő”, „Mária nővér” vagy „Anatasia nagyhercegnő”, valamint ismert sztárok neveit, mint Greta Garbo vagy Asta Nielsen. Sokakra azonban a társaik gúnynevet ragasztottak. „Így például az egyiket, aki magának Mona Lisa finom, becéző nevet választotta, társai a háta mögött »Retkes Fáni« csúfnéven tartják számon. Vagy egy másikat, aki magát Katalin cárnőnek nevezi, a háta mögött a társai »Rücskös Pepi« gúnynéven csúfolják”. A Modern bűnözés című kötet a „Budapesten élő passzív homoszexuálisok között” számos további becenevet említ. Részben olyan neveket, melyek semmiféle összefüggést nem árulnak el, mint Annuska, Alaszka, Aida, Babika hercegnő, Borgia-Lucrecia, Cica, Desdemona, Kleopatra, Marica grófnő, Mályvácska, Stefi vagy Zsazsa. A kötet azonban megemlít számos beszélő nevet is, ami egy-egy foglalkozásra, külső vagy belső tulajdonságra utal. Következzék ezekből is egy válogatás:

Asta Nielsen – nagyon sovány, tüdőbeteg géplakatos
Borbély kisasszony – egy fodrászsegéd női neve
Bébi – táncos artista női neve
Cvikkeres Dolly – orrcsiptetőt hordó kereskedősegéd
Csőrös Mari – feltűnően erős testalkatú pincér
Fogatlan Julcsa – metszőfogai hiányoznak
Kalauz Piri – előszeretettel foglalkozik közlekedési alkalmazottakkal
Katona Bözsi – csak katonákkal szeretkezik
Peches Mari – természet elleni fajtalanság és zsarolás miatt többször büntetett kereskedősegéd
Rezes Marcsa – sok az aranyfoga
Salome – táncos artista
Toska – nőimitátor artista
Turós Katica – csarnoki tejtermékárus
Valentino – feltűnően szép festett arcú kereskedősegéd, férfi divatárus

A második világháború és egy speciális rendőrségi lista 1942-ből

Németországban a nácizmus uralomra jutása után nem sokkal a homoszexuálisok üldözése is megkezdődött. Mindehhez a 175. § 1935-ös szigorítása adta meg a jogi lehetőséget, melynek következtében jelentős mértékben megugrott az elítéltek száma. Egy részüket koncentrációs táborba zárták (becslések szerint több mint 50 ezer főt), ahol a homoszexuális férfiakat rózsaszín háromszöggel jelölték meg. A táborokban leszbikusok is raboskodtak, akik az antiszociális foglyok fekete háromszögét viselték. A második világháború idején bizonyíthatóan több megszállt ország területéről is hurcoltak koncentrációs táborokba meleg férfiakat, így például Franciaországból vagy Lengyelországból. Magyarország esetében tömeges mértékű internálásokról homoszexuális férfiak és leszbikusok esetében nem tudunk, vagy legalábbis egyelőre nem állnak rendelkezésre források.  

A nagy gazdasági világválság bekövetkezte után Magyarországon is a szélsőjobboldali, ún. fajvédő pártok megerősödése volt megfigyelhető. Kurimay Anita Queer Budapest című könyvében rámutat, hogy ezzel párhuzamosan a szexualitással kapcsolatos eugenikai elképzelések is egyre nagyobb befolyást nyertek. És bár annak ellenére, hogy a fajvédők és támogatóik egyetértettek abban, hogy a férfi homoszexualitás veszélyes a „magyar faj” egészségére, és szükséges az érintettek sterilizálása, ez nem jutott túl a retorikai eszmefuttatásokon. 1941, vagyis a hadbalépés után azonban úgy tűnik, a homoszexuálisok üldözése erősebb lett. Új törvényi szabályozásról nem volt szó, viszont a budapesti büntető bírósági nyilvántartás alapján látszik, hogy az évi 25-30 eset 1941-ben 62-re, 1942-ben 56-ra emelkedett. Ez a növekedés annak fényében kifejezetten szembetűnő, hogy a szexuálisan aktív férfi népesség jelentős részét besorozták a hadseregbe.

Egy nemrég előkerült dokumentumból az is kiderül, hogy a náci Németországhoz hasonlóan a magyar hivatalnokok is fontolóra vették, hogy a homoszexuálisok nyilvántartását felhasználva kényszermunkára küldjenek homoszexuális férfiakat. Egy 1942 végi levelezésről van szó, melyhez két homoszexuális lista is kapcsolódott. A Hadtörténelmi Levéltárban található lista 993 homoszexuálisnak mondott személy részletes adatainak jegyzéke, amely az Államvédelmi Központ és a Honvédelmi Minisztérium között lezajlott levelezés kapcsán maradt fenn (mindezt egyesületünk munkatársa, Dombos Tamás találta meg, és részletes kutatását Takács Judit és Hörcher Eszter végezte el). Az Államvédelmi Központot a belügyminiszter és a honvédelmi miniszter közös rendeletben állította fel a rendőrség, a csendőrség és a vezérkari főnökség 2. osztálya működésének összehangolására. Ez a hivatal küldött egy levelet 1942. november 7-én a honvédelmi miniszternek, „Homosexuális egyének munkaszolgálatra való bevonultatása” tárgyban: „Kérem csatolt névjegyzékben felvett közerkölcs szempontjából megbizhatatlan, Budapest székesfőváros területén tartózkodó homosexuális egyéneket honvédelmi munkaszolgálatra behívni. Nagyméltóságod magas elhatározását kérem velem közölni.”

A levél melléklete volt egy lista, melyen 810 férfi személyes adatai szerepelnek. Miközben még zajlott a válasz megfogalmazása, november 11-én újabb levél érkezett az Államvédelmi Központból, a korábbi listát további 185 férfi adataival kiegészítve. Így együtt összesen 995 személy adatait küldték meg a minisztériumnak. Azt is tudjuk azonban, hogy azokról két személy esetében az adatokat kivágták, a lap szélén jelzett feljegyzés alapján a következő okból: „a Főkapitány Úrral történt megbeszélés alapján kimarad.” Fennmaradt a Hadi Szervezési és Mozgósítási Osztály előterjesztése, amelyet a honvédelmi minisztériumon belül küldtek körbe. Az osztály véleménye szerint az „érintettek nem minősithetők nemzethüség szempontjából megbizhatatlanoknak és igy azokat a harcoló alakulatokhoz kellene beosztani, ami semmi esetre sem kivánatos megoldás.” Ettől függetlenül azt javasolták, hogy „a jegyzékben felsoroltakat az alábbi csoportokra kellene osztani: a./ zsidók, b./ nemzsidók, c./ katonák voltak, d./ sorozva voltak, e./ katonák nem voltak és f./ akik koruknál fogva had- és szolgálati kötelezettség alatt nem állanak.” Mindezek után így összegezték az osztály álláspontját:

„Mindezek előrebocsájtása után a [Hadi Szervezési és Mozgósítási] osztály a kérdésnek katonai vonalon való megoldását nem javasolja és nem tartja kivánatosnak egyrészt azért, mert a kérdés kimondottan rendészeti /:közig.:/ megoldást kiván és azáltal, hogy érintetteket ideiglenesen katonai szolgálatra igénybe vesszük a degenerált idegzetü egyének [Kézírásos beszúrás: „jellemének”] megváltoztatását nem remélhetjük. [Kézírásos beszúrás: „kétségtelenül hasznos, ha elsősorban a nemzet szempontjából haszontalan elemek pusztulnak”] Másrészt mind nagyobb méreteket öltenek az oly kérelmek és javaslatok, melyek az ország lakosságának salakját a honvédségnek kinálja fel felhasználásra. Ily eljárás sérti a háboruban résztvevő többi fedhetlen egyének jó érzését, amikor azt látják, hogy az igénybe vételnek elsősorban büntető jellege van.”

A levelezést végül a honvédelmi miniszter rövid válasza zárta (melyen egy november 26-i és egy december 3-i dátum is szerepel). E szerint a honvédelmi minisztériumnak nem állt módjában „a homosexuális egyéneket honvédelmi szolgálatra igénybe venni”. Kevés kivételtől eltekintve, nem tudni, mi történt a listán szereplő személyekkel. Takács Judit kutatásai egyetlen újságíróval kapcsolatban vezettek eredményre. Róla kiderült, hogy „Urbán” fedőnévvel 1959-ben rendőrségi „titkosmunkatárs” lett. Rajta kívül Hörcher Eszter kutatásai bizonyították, hogy a listán szereplő néhány további személy biztosan túlélte a második világháborút, és azt követően nem sokkal menedékkérelmet adott be és külföldre költözött.

Az 1944-es nyilas hatalomátvételt követően a homoszexuálisok számíthattak arra, hogy az új „hungarista társadalom” megteremtése kapcsán ők is terítékre kerülnek, mint „a magyar fajjal összeegyeztethetetlen és nemkívánatos” csoport. A Szálasi-kormány által benyújtott új családjogi törvényjavaslat a homoszexualitással is foglalkozott, és kemény büntetéssel fenyegette meg őket. A javaslat szerint a „rendellenes nemi ösztönnel terhelt embereket” (homoszexuálisokat) a jövőben kasztrálni kell, „a nem gyógyuló szexuális betegségben szenvedő férfiakat és nőket egyaránt”. A front közeledése és a kaotikus belpolitikai helyzet miatt azonban szerencsére ez nem valósult meg.